A demokrácia alapját képező elméletek között két prominens gondolkodó, John Dewey és Walter Lippmann, eltérő megközelítéseket képviseltek. Dewey, aki a demokráciát mint közösségi cselekvést értelmezte, abban hitt, hogy a társadalom, mint együttes erő, képes konszenzusra jutni, még akkor is, ha az egyéni elképzelések és vélemények különböznek. Lippmann viszont a tények és a valóság észlelésének pluralizmusát hangsúlyozta, kiemelve, hogy a társadalom tagjai valójában az egyes értékek és meggyőződések mentén formálják meg saját valóságképüket.

Dewey szerint a demokrácia nem csupán egy politikai struktúra, hanem egy közösségi tapasztalat, amely a szabad, gazdagító együttműködésen alapul. A tudás és a megértés nem az egyéni elmében születik meg, hanem a közösség kollektív tapasztalataiban, az interakciók révén. Dewey úgy vélte, hogy az emberek képesek közös értékek mentén konszenzusra jutni, melyek biztosítják a demokratikus döntéshozatal alapjait. Ezt a gondolatot úgy fejezte ki, hogy „a demokrácia egy szabad és gazdagító közösségi élet névjegyét viseli”, amelyben a közös tudás a közös tapasztalatokból alakul ki. A demokrácia tehát nem csupán egy döntéshozatali mechanizmus, hanem egy olyan folyamat, amely lehetővé teszi a valóság értelmezését, és az ezt az értelmezést megalapozó közös értékek megformálását.

Lippmann ezzel szemben a demokrácia működésében a társadalmi pluralizmus és a különböző értékek közötti konfliktusok jelentőségét hangsúlyozta. Az ő álláspontja szerint a társadalom tagjai különböző szempontokból szemlélik a világot, és ennek következményeként nem létezik egyetlen, mindenki számára elfogadható „valóság”. Lippmann a tények és a valóság észlelését nem egy objektív, közös megismerési folyamatnak tekintette, hanem inkább a különböző értékrendek, ideológiák és világnézetek termékének. Így, szerinte, a társadalom tagjai nem egyformán képesek észlelni a tényeket, hanem azokat a saját, előzetes meggyőződéseik és értékeik alapján értelmezik. Lippmann az egyes emberek valóságképét „személyes előítéletek és társadalmi ideológiák” szűrőjén keresztül tekintette.

A különböző értékek és ideológiák hatása a tények észlelésére nem csupán filozófiai kérdés, hanem gyakorlati következményekkel is jár. Ahogy Lippmann fogalmazott, az emberek hajlamosak arra, hogy csak azokat a tényeket lássák, amelyek illeszkednek saját világnézetükhöz. „A szocialista és a kapitalista két teljesen eltérő ténykészletet lát, és mindkettő úgy érzi, hogy a másik álláspontja teljesen ésszerűtlen.” Ez a különbség nem csupán a tények értelmezésében mutatkozik meg, hanem a politikai diskurzusban is: az egyes ideológiák hívei nemcsak más-más tényeket látnak, hanem a valóságot is más-más módon élik meg.

Dewey és Lippmann nézetei közötti különbség arra mutat, hogy miként formálja a demokráciát a társadalom tagjainak értékrendje és világnézete. Míg Dewey a közös értékek mentén kialakított konszenzust látta a demokrácia alapjának, Lippmann a tények és a valóság pluralizmusát és szubjektív természetét hangsúlyozta. A demokrácia működése tehát nem csupán a politikai struktúráktól függ, hanem attól is, hogy a társadalom tagjai képesek-e közös alapokra jutni a tények és az értékek tekintetében.

A kérdés tehát, hogy valóban lehetséges-e egy olyan közmegegyezés kialakítása, amely mindenki számára elfogadható, és amely a demokrácia alapját képezheti. Dewey számára a válasz igen, mert abban hitt, hogy a közösség képes közös értékeket kialakítani, míg Lippmann számára a válasz nem, mivel a társadalom tagjai között olyan mély szakadékok vannak, amelyek lehetetlenné teszik a közös valóság létrehozását.

A mai társadalomban, ahol az értékek és ideológiák egyre inkább polarizálódnak, Lippmann elmélete szinte prófétai lett. A tények és a valóság már nem közös, hanem politikai és ideológiai eszközzé váltak, és az egyes társadalmi csoportok között egyre nagyobb a szakadék. A valóságot nemcsak másképp látjuk, hanem másképp is értelmezzük, és a tények már nemcsak a tudás kinyerésére, hanem a hatalom eszközeiként is működnek.

A demokráciának tehát nemcsak a politikai döntéshozatali folyamatokhoz van köze, hanem a társadalom tagjainak közös tudásának és értékeinek kialakulásához is. A kérdés, hogy képesek vagyunk-e megteremteni a közös konszenzust, talán a legfontosabb kihívás, amellyel a modern demokratikus társadalmak szembesülnek.

Miért van szükség a valódi tényekre, ha mindenkinek megvan a maga igazsága?

A hitrendszerek polarizációja, az információs források polarizációja és a bizalom polarizációja szoros összefüggésben állnak egymással. A tényekről alkotott eltérő percepciók pszichológiája mindig is jelen volt, de azokat az extrém polarizált körülményeket, amelyek ezt a pszichológiát táplálják, a mi időnkben az összes eddiginél nagyobb mértékben tapasztaljuk. A világ, ahol a tények versengő értelmezései ütköznek, nem csupán a politikai diskurzust, hanem a közvélemény formálódását és a társadalmi kohézió megértését is átalakítja.

A következő fejezetekben négy fő kérdést vizsgálunk meg, amelyek a tényekkel kapcsolatos versengő percepciók (DFP-k) jelenségére vonatkoznak. Hogyan kellene értelmeznünk ezt a jelenséget? Miért ennyire polarizáltak a tényekről alkotott percepciók? Milyen következményekkel jár a tények polarizálódása? És hogyan lehet korrigálni ezt a helyzetet?

Fogalmak és alapvetések (1. rész)

A politikatudományi kutatások többsége a "dezinformációval" és "félreértésekkel" foglalkozik, tehát azokkal a problémákkal, hogy a polgárok téves információkat hallanak és tartanak igaznak, még akkor is, ha a helyes tények világosan ellenőrizhetők. Azonban a versengő tények problémája sokkal szélesebb, mint csupán a verifikálható tények kérdése. Célunk nem az, hogy kiderítsük, ki van igazán, hanem hogy megértsük, miként érzékelik a valóságot az egyszerű polgárok. Az első részben a DFP-k fogalmát és a vizsgálat során használt empirikus adatokat ismertetjük.

Okok (2. rész)

A valódi kérdés az, hogy miért olyan nehéz megmondani, melyik versengő percepció a helyes? Bár kétségtelen, hogy a pártpolitikai vezetők és a média személyiségeinek manipulációja szerepet játszik, azt állítjuk, hogy ez nem a teljes történet, sőt, nem is a legfontosabb rész. Az okok meghatározása mindig nehéz feladat, így igyekszünk megkülönböztetni a világos és a vitatható okokat. Az egyik nyilvánvaló ok a jelenlegi nemzeti polarizáció. A tudósok arról vitatkoznak, hogy az amerikaiak inkább értékek, ideológia, pártállás, vallás, identitás, földrajz vagy médiaterjedés mentén polarizálódnak-e, de minden egyes polarizációs tényező úgy tűnik, hogy erősíti a többit, és egyre mélyebb szakadékokat eredményez. A polarizáció fokozza azokat a pszichológiai mechanizmusokat, amelyek a szelektív kognícióhoz vezetnek, így teret adva a megosztott percepcióknak.

A polarizált környezet ugyanakkor növeli azt a pszichológiai motivációt, hogy a társadalmi csoportok által elfogadott álláspontot vegyük fel, inkább, mintsem hogy a tényleges tényekhez ragaszkodjunk. A közvéleményformáló közegben a valóságos tények megértésének nem sok személyes előnye van, míg a társadalmi csoportokhoz való tartozás közvetlen előnyöket kínál. Míg nehéz tudni, hogy a szakértők egyetértenek-e velünk, viszonylag könnyű kideríteni, hogy a barátaink mit gondolnak.

Egy másik, vitatott kérdés, hogy a versengő tények mértékét inkább a polarizált vezetők vagy a polarizált értékek határozzák meg. Az első egy külső mechanizmus, amely a politikai környezetből ered, míg a második egy belső mechanizmus, amely az emberek mélyen gyökerező hiedelmeiből fakad. Ez a különbség kulcsfontosságú, mivel az egyik mechanizmus a vezetők manipulációjára támaszkodik, amelyet le lehet állítani vagy ellenállni neki, míg a másik a polgárok saját értékrendjeiből ered, amelyek valószínűleg már erősen rögzültek.

Következmények (3. rész)

A könyv egyik érve, hogy a versengő tényeknek számos negatív következménye van, amelyek sokkal nehezebben változtathatók meg, mint azt az egyszerű javaslatok sugallnák. A nyilvánvaló következmények közé tartozik a félreértések és bizalmatlanság növekedése, ami tovább súlyosbítja a megosztottságot és a patthelyzetet. Alapvető realitásokban való megegyezés nélkül aligha remélhetünk konszenzust a nemzetet érintő problémák megoldásáról, nemhogy azok kezeléséről. A DFP-k lehetetlenné teszik a széleskörű politikai egyetértést és a hasznos eszmecserét.

Egy másik, társadalmi szintű negatív következmény a polarizálódás terjedése a politikán kívüli szférákba, például a kávézókba és a munkahelyekre. Kísérleteinkben, amikor az emberek szembesülnek olyanokkal, akik másképp látják a valóságot, gyakran megvetéssel reagálnak, és megtagadják tőlük a közös térhasználatot — még a munkahelyi közös területeket is, amelyek az utolsó olyan helyek közé tartoznak, ahol sok amerikai politikai megosztottságon túl is képes interakcióba lépni másokkal. A tényleges tényekkel kapcsolatos nézeteltérések még az elektori rendszert is torzíthatják, elősegítve az ideológusok mozgósítását, miközben elnémítják a mérsékelteket.

Korrigálások (4. rész)

Ezért a leggyakrabban felvetett megoldások — mint az oktatás és a tényellenőrzés — nem bizonyulnak hatékonynak, sőt, akár kontraproduktívak is lehetnek. A közelmúltbeli empirikus kutatások egy igen következetes (és kiábrándító) eredménye, hogy a tényekkel kapcsolatos percepciók nem függnek sem az oktatás, sem a politikai tudatosság mértékétől. Az adatok arra utalnak, hogy ahogy a polgárok politikai műveltsége növekszik, úgy a motivált érvelés is erősebbé válik, nem gyengül. A tényellenőrzés szerepe, mint a társadalmi megosztottságot csökkentő eszköz, tehát nem bizonyul hatékonynak, hiszen az oktatás csökkent bizalmú intézményei már nem képesek megfelelően hiteles tudást közvetíteni.

Hogyan befolyásolják az elemi mátrixműveletek a determinánst?
Hogyan csökkenthetjük egészségügyi költségeinket?
Hogyan támogathatják az automatizált biztonsági eszközök a szoftverfejlesztést és a rendszergazdai munkát?
Hogyan Érthetjük Meg az Addikciót és a Felépülést?