Miért vált a Tea Party politikája a déli stratégián alapuló reakcióvá a társadalmi változásokra?

A déli stratégia az 1960-as évektől kezdve a déli választók megszólítására összpontosított, nemcsak a faji előítéletek kihasználásával, hanem a nemi ideológiák és vallási meggyőződések társadalmi változásaitól való félelmekre építve is. Amikor a Demokrata Párt elkötelezte magát a polgárjogi törvények mellett, különösen a 1964-es Polgárjogi Törvény elfogadása után, a déli fehér választók elfordultak a párttól. Számos dél-karolinai politikus, például Strom Thurmond szenátor, átállt a Republikánus Párthoz, és ezzel párhuzamosan sok más déli és az egész ország fehér lakosa is a GOP-t támogatta. Az új bázis úgy vélte, hogy a szövetségi kormányzat azon intézkedései, amelyek a Jim Crow rendszer hosszú távú hatásait igyekeznek felszámolni, például az esélyegyenlőségi programok, szükségtelenek és igazságtalanok a fehérek számára.

Az egyenlőség érzése sokak számára támadásként jelenik meg, mert az ő egész világuk a privilégiumokon alapul. Ez a fajta rasszista attitűd, amely a „déli stratégia” alapját képezi, együtt jár a patriarchális társadalmi berendezkedéssel és vallási fundamentummal. A konzervatívok ezeket az erkölcsi fölényt hirdető állításokat a „normális” és „jó” társadalom képének fenntartására használják, amelyet a „családi értékek” és a „nagy kormányzat elleni küzdelem” jelszavai takarnak, ám ezek valójában egy faji és vallási alapon megszentelt társadalmi rend fenntartását célozzák.

A szélsőjobboldal a kommunizmust összekapcsolta a színes bőrűekkel, azzal az üzenettel, hogy aki nem fehér, az nem amerikai, és az alkotmány értékeivel szemben áll. Ez a fajta gondolkodás az 1900-as évek elejéhez hasonlóan újra előtérbe került, amikor a bevándorlás ismét „veszélyként” jelent meg a konzervatív retorikában, és ez a tendencia kiterjedt a legális bevándorlás és a menekültek elleni ellenállásra is. A Tea Party gyakran ellenségesnek tűnik a kisebbségi csoportokkal szemben, mert ezek a csoportok nem illenek bele a párt által megfogalmazott „igazi amerikai” sztereotípiájába.

Az Obama-adminisztráció alatt nőtt a bevándorlók aránya az országban, ami fokozta a fehér amerikaiak „kulturális szorongását”. A határellenőrzés szigorítása ellenére sok fehér úgy érezte, hogy az Egyesült Államok elveszti uralmát a határok és a lakosság összetétele felett, vagyis elveszíti kontrollját a „hagyományos fehér protestáns amerikai” társadalom felett. Emiatt a Tea Party szimpatizánsai a természetes állampolgárság és a DREAM-törvény visszavonását követelik, mivel úgy vélik, hogy a bevándorlók túl nagy befolyást gyakorolnak, és növelik a bűnözést. Számukra Amerika egyre kevésbé tűnik „amerikainak”, és egykor magukénak érzett területüket idegenként élik meg.

A Tea Party ideológiájának alapját tehát a demográfiai változásokkal szembeni ellenállás képezi, amely egy idealizált, homogén Amerika megőrzését célozza. Ez a szemlélet egyben a társadalmi rend, a faj, a nemi szerepek és a vallási hagyományok szoros összefonódásán alapul, amelyet a politikai retorika és a hatalmi stratégiák szolgálnak.

Fontos megérteni, hogy a Tea Party politikai mobilizációja nem pusztán egyetlen problémára, hanem összetett társadalmi, gazdasági és kulturális változásokra adott reakció. Az ebben a mozgalomban megjelenő érzelmek és hiedelmek a társadalmi identitás és hatalom fenntartásának mélyen gyökerező vágyából erednek, amely a globalizáció, a bevándorlás és a társadalmi pluralizmus kihívásaira adott válaszként értelmezhető. Az ilyen mozgalmak megértése nélkülözhetetlen a kortárs amerikai társadalom és politika működésének átlátásához, különösen a demokrácia és a társadalmi igazságosság kérdéseiben.

Miért marad csendben az egyház, amikor a legnagyobb társadalmi igazságtalanságok történnek?

Pavlovitz, egy ismert keresztény író, úgy véli, hogy a csend, amelyet az egyház mutat az emberi jogok megsértésével, a vallási hipokrízis különböző megnyilvánulásaival és a politikai vezetők viselkedésével kapcsolatban, egy olyan "morális gégegyulladás", amely súlyos hatással van a keresztény közösségekre. Az evangélikus közösség tagjai nemcsak az üldözött csoportok, hanem a társadalom egészének védelmére kellene, hogy felálljanak. Ők azok, akiknek most már el kellene mondaniuk, mit is képviselnek valójában: hogy egyenlőséget, tiszteletet és társadalmi igazságosságot vallanak, vagy hogy a vallási dogmatizmus a politikai hatalom megszerzésére és megőrzésére szolgál.

De míg sok evangélikus keresztény, mint Pavlovitz, nyíltan bírálja Trumpot és a mögötte álló politikát, a fehér evangélikusok többsége továbbra is kitart mellette. Ez a polarizáció a vallási közösségekben nemcsak politikai, hanem társadalmi és vallási kérdések szintjén is komoly kérdéseket vet fel. Mivel a fehér evangélikus közösség jellemzően másképp közelíti meg a vallási és politikai kérdéseket, mint például a fekete evangélikusok, a politikai választások egyre inkább olyan rendszerszintű feszültségeket hoznak felszínre, amelyek nemcsak vallási, hanem faji és gazdasági szempontból is meghatározzák az amerikai társadalmat.

A fekete evangélikusok politikai állásfoglalása gyakran más, mivel ők nemcsak vallásos meggyőződésük, hanem a hosszú évszázadokon átívelő rasszizmus és társadalmi igazságtalanságok miatt is másképp látják az amerikai politikát. Ők nem tartják elfogadhatónak azt az elvárást, hogy a kemény munka és kitartás mindent elérhet, amikor a valóságban az elnyomott csoportok számára az esélyek jelentősen korlátozottak. Az ő szemükben a társadalom felelőssége, hogy olyan politikákat hozzon, amelyek nemcsak a gazdagok és a fehérek számára kedvezőek, hanem minden egyes ember számára biztosítják az alapvető jogokat és lehetőségeket.

A Trump-ellenes politikai irányvonal mellett megfigyelhetjük, hogy a vallási közösségek szerepe és politikai hatása különösen kiemelkedővé vált. A fehér evangélikus közösség számára az elnök politikai programja nemcsak vallási, hanem gazdasági szempontból is vonzó volt, hiszen sokak számára Trump politikájának eredményei, mint például a vállalkozásokat támogató adócsökkentések, előnyösek voltak. Az evangélikusok közötti politikai szakadék tehát nemcsak vallási hovatartozástól, hanem gazdasági helyzettől és szociális állapottól is függ.

Ahhoz, hogy mélyebb megértést nyerjünk a vallás, politika és gazdaság közötti összefonódásról, fontos megértenünk, hogy az evangélikus közösségek politikai választásai nemcsak vallási meggyőződésükből, hanem a történelem, a rasszizmus és az osztályhelyzetük szövevényeiből is erednek. A fehér evangélikusok és fekete evangélikusok közötti különbségek nem csupán vallási, hanem társadalmi és politikai jellegűek, és ezen keresztül rávilágítanak arra, hogyan befolyásolják a vallási közösségek az amerikai politikai tájat.

A Trump elnöksége alatti időszak tehát nemcsak az evangélikus közösségek politikai hatalmát, hanem a vallásos identitás, a társadalmi igazságosság és a gazdasági egyenlőtlenség közötti kapcsolatok bonyolult hálózatát is megvilágította. Az evangélikus keresztények számára elérkezett az idő, hogy a vallás és politika határvonalait újraértékeljék, és vállalják a felelősséget egy igazságosabb és befogadóbb társadalom felépítésében. A vallás nemcsak eszközként szolgálhat a politikai hatalom megszerzésére, hanem arra is, hogy elősegítse a társadalmi és gazdasági igazságosságot, és képviselje azokat, akik a legnagyobb szükségben vannak.