A TPIAT (teljes pankreatektómia sziget-átültetéssel) alkalmazása indokolt a súlyos fájdalom kezelésére, amely krónikus pankreatitisz (CP) következménye. A kutatások azt mutatták, hogy ez az eljárás csökkenti a pankreatikus fájdalmat és az opioid használatot, miközben javítja az életminőséget a betegeknél. Azonban a beavatkozásnak jelentős mellékhatásai is lehetnek, különösen, hogy hosszú távú inzulin-dependens diabétesz kialakulásához vezethet, és nem garantálja a fájdalom teljes megszűnését, különösen, ha késlekednek az alkalmazásával a betegség előrehaladott stádiumában. A legtöbb szakmai központ a TPIAT alkalmazását azok számára tartja fenn, akik nem alkalmasak részleges pankreatikus műtétekre, például a kicsi csatornájú pankreatitiszben szenvedők számára. Ugyanakkor a klinikai környezet folyamatosan változik, ahogy egyre több hosszú távú adat válik elérhetővé a TPIAT biztonságosságáról és hatékonyságáról.

A krónikus pankreatitisz egy olyan betegség, amelyet fokozatosan kialakuló, tartós fájdalom és emésztési problémák jellemeznek. A betegség kiváltó okai közé tartozhatnak az alkoholfogyasztás, a hypertrigliceridémia, a hypercalcemia, a hyperparathireoidizmus, valamint öröklött genetikai tényezők. Az alkoholhasználat a leggyakoribb kiváltó ok, de minden egyes esetet alaposan meg kell vizsgálni, hogy kizárjuk más lehetséges okokat.

A TPIAT egy radikális megoldás, amelyet akkor alkalmaznak, ha a konzervatív kezelési módszerek, mint a fájdalomcsillapítók, intravénás folyadékpótlás és a diéta, nem bizonyulnak elegendőnek. Ezen túlmenően, mivel a pankreatitisz fokozatosan károsítja a hasnyálmirigy exokrin funkcióját, a betegek gyakran zsírszékletet (steatorrhea) és zsírfelszívódási zavart szenvednek, ami az enzimhiány következménye. A TPIAT után az enzim pótlása életfontosságú, mivel a hasnyálmirigy teljes eltávolítása után az emésztés nem működik megfelelően.

A TPIAT nem mentesíti a betegeket a diabétesz kialakulásától sem. A beavatkozás után sok beteg inzulin-dependens diabétesszel kénytelen szembenézni, mivel a hasnyálmirigy sziget-sejtjei is eltávolításra kerülnek, ami az inzulintermelés teljes megszűnéséhez vezet. Emellett a fájdalomcsillapítás nem garantált, és különösen akkor nem, ha a műtétet túl későn végzik el. A fájdalomcsillapítás kérdése ezért egy hosszú távú, átfogó kezelési stratégia részeként kerül mérlegelésre, amely az opioid használat minimalizálását és a nem gyógyszeres módszerek alkalmazását is magában foglalja, például endoszkópos kezelésekkel, vagy a celiákus plexus blokád alkalmazásával.

A beteg kezelésében kulcsfontosságú a rendszeres ellenőrzés, mivel az állapot idővel változhat. A diabetes mellitus és a vitaminhiányok (különösen a D és B12 vitaminok) gyakori következmények, amelyek rendszeres nyomon követést igényelnek. Emellett a betegeknél fontos figyelemmel kísérni a lehetséges szövődményeket, mint például a csontritkulás, amely gyakran előfordul a krónikus pankreatitiszben szenvedőknél. A fájdalomcsillapítók alkalmazása és a hosszú távú kezelés mellett a megfelelő diéta és az alkoholfogyasztás teljes kerülése alapvető a betegség progressziójának megfékezésében.

Bár a TPIAT előnyei és kockázatai jól dokumentáltak, még mindig szükség van további kutatásokra, hogy teljes mértékben megértsük annak hatékonyságát és hosszú távú következményeit. A betegeket mindig egyénre szabott kezelési tervvel kell kezelni, figyelembe véve a betegség stádiumát, a betegség lefolyását, a beteg állapotát és életminőségét.

Hogyan kezeljük a mérsékelt és súlyos colitis ulcerosát? A terápiás megközelítések áttekintése

A colitis ulcerosa (UC) kezelése különböző fokú súlyosságtól függően változik, és a terápia célja a remisszió indukálása és fenntartása. A kezelés összetettsége és a különböző terápiás lehetőségek figyelembevételével a cél mindig a legjobb életminőség elérése, miközben minimalizáljuk a mellékhatásokat és a beteg számára legmegfelelőbb kezelést alkalmazzuk.

A betegek körében előforduló UC típusai alapján a terápia alapvetően két fő kategóriára osztható: a korlátozott, enyhe-mérsékelt formák és a súlyosabb, kiterjedtebb állapotok. A proktitisz és proktosigmoiditisz kezelésében például helyi kezeléseket alkalmazhatunk, mint a kúpok és beöntések, melyek célzottan a végbél területét kezelik. A meszalamin (5-ASA) készítmények az első vonalbeli kezelés, amelyeket napi egyszer vagy kétszer alkalmaznak, és eredményesen csökkenthetik a gyulladást a területen.

A kiterjedtebb, distalis UC esetében, amikor a gyulladás a vastagbél egy nagyobb szakaszát érinti, az enema formájú meszalamin is hatékony lehet. A szteroidokat, mint például a hidrokortizon, kombinálhatjuk az 5-ASA készítményekkel, hogy támogassuk a gyorsabb remissziót, azonban fontos, hogy a szteroidok hosszú távú alkalmazását kerüljük a mellékhatások minimalizálása érdekében.

Ha a betegség súlyosbodik, és az UC kiterjedtebb területeket érint, orális kezelésre van szükség a helyi kezelések mellett. A legtöbb beteg esetében az orális 5-ASA, mint például a meszalamin, alapvető terápiás lehetőség marad, de ha a beteg nem reagál megfelelően erre a kezelésre, szteroidok, például prednizolon alkalmazása javasolt, kezdetben magasabb dózisban, majd fokozatos csökkentéssel.

A betegség mérsékelt vagy súlyos formáinál a szisztémás kezelés mellett biológiai terápiák alkalmazása is indokolt lehet. A biológiai szerek, mint az anti-TNF gyógyszerek (infliksimab, adalimumab) vagy az integrin-antagonisták (vedolizumab), szintén hatékonyak lehetnek a gyulladásos válasz fokozatos csökkentésében. Az újabb gyógyszercsoportok, mint az JAK inhibitorok (tofacitinib, upadacitinib), szintén szerepet játszanak a kezelésben, azonban alkalmazásuk szoros orvosi felügyeletet igényel, mivel mellékhatásaik, például a kardiovaszkuláris kockázatok növekedése, fokozott figyelmet igényelnek.

Fontos megjegyezni, hogy a kortikoszteroidok hosszú távú alkalmazása nem indokolt, mivel a mellékhatások, mint például a csontritkulás, fertőzések és metabolikus szindróma, jelentősen rontják a beteg állapotát. Azok számára, akik több mint három hónapig vagy évente kétszer steroidot alkalmaznak, szteroid-takarékos kezelések szükségesek, és ebben az esetben egy IBD szakértő bevonása is ajánlott.

A kezelés sikeressége nem csupán a gyógyszeres terápián múlik. A betegek életminősége szoros összefüggésben áll a helyes étrenddel, a rendszeres orvosi ellenőrzésekkel és a pszichoszociális támogatással. Az UC pszichoszomatikus hatásait sem szabad alábecsülni: a stressz, a szorongás és a depresszió gyakran súlyosbíthatja a tüneteket, és ronthatja a kezelés hatékonyságát. Ezért a kezelés részét kell képeznie a pszichológiai tanácsadásnak, hogy segítse a betegeket az életminőségük javításában és a betegség kezelésének jobb megértésében.

A kezelés során minden döntést egyéni alapon kell meghozni, figyelembe véve a beteg kórtörténetét, a betegség súlyosságát, a kezelési válaszokat és a személyes preferenciákat. Fontos, hogy a beteg és az orvos szoros együttműködésben dolgozzanak a legmegfelelőbb kezelési stratégia kialakításán. Az újabb gyógyszerek és terápiák folyamatos fejlődése lehetőséget ad arra, hogy az UC-ben szenvedők számára a lehető legjobb kezelést biztosítsuk.

Mik a szövettani jellemzői a mikroszkópos colitisnek?

A mikroszkópos colitis olyan gyulladásos bélbetegség, amely a vastagbél nyálkahártyáját érinti, és nem jár látható elváltozásokkal a szabad szem számára, ezért csak mikroszkópos vizsgálatok során észlelhető. Két fő típusra osztható: kollagénes colitis és limfocitás colitis. Mindkét típusban jellemzően a nyálkahártya felszíni rétegében található változások dominálnak, amelyek mikroszkópos vizsgálat során jól láthatóak.

A kollagénes colitis esetén a nyálkahártya alatt jelentős vastagodás figyelhető meg, ami a kollagénrostok felhalmozódásának köszönhető. Az ilyen típusú colitisre jellemző, hogy a szövettani képen a kollagénréteg vastagsága meghaladja a 10 mikrométert. Az érintett területeken fokozódik a limfociták jelenléte, ami gyulladást jelez. A limfocitás colitisnél a nyálkahártya sejtjeinek szaporodása jellemző, főként a limfociták fokozódott jelenléte, míg a kollagénes colitisnél inkább a kollagénrostok felhalmozódása emelkedik ki.

Mikroszkópos colitis esetén gyakran figyelhető meg az epitheliális sejtek között található nyálkahártya-vastagodás, és a lamina propria rétegben limfociták és plazmasejtek jelenléte, amelyek a gyulladásos folyamatot jelzik. Az ilyen típusú gyulladásos változások gyakran a bélmozgás zavaraival társulnak, ami a betegek hasmenéses tüneteiben nyilvánul meg. A gyulladásos sejt infiltráció mellett előfordulhat a bélbolyhok töredezettsége, de nem szokott látható fekélyek kialakulása.

A mikroszkópos colitis diagnózisa az esetek többségében a szövettani elemzéstől függ. A betegség gyakran krónikus lefolyású, és időszakosan ismétlődhet, a tünetek romlásával és javulásával. Fontos kiemelni, hogy a szövettani vizsgálatok segítenek kizárni egyéb betegségeket is, mint például a gyulladásos bélbetegségek más típusait, vagy fertőzéses eredetű bélproblémákat.

A mikroszkópos colitis kezelése elsősorban gyógyszeres terápiával történik, különösen kortikoszteroidokkal vagy immunszuppresszív szerekkel. Az étrend módosítása, különösen a gluténmentes diéta, egyes esetekben segíthet a tünetek enyhítésében, mivel a betegség autoimmun jellegűnek tekinthető egyes kutatások alapján.

Az ilyen típusú betegségek gyakran összekapcsolódnak más autoimmun rendellenességekkel, így a kezelési tervben figyelembe kell venni a páciens egészségi állapotát és a lehetséges egyéb társuló betegségeket. Ezen kívül a mikroszkópos colitis esetén előfordulhat a gyógyszeres kezelés mellett diétás tanácsadás is, amely segíthet a gyulladásos folyamatok mérséklésében és a bélflóra helyreállításában.

Továbbá, a betegség időszakos fellángolása és javulása miatt az orvosi megfigyelés és a rendszeres kontrollvizsgálatok elengedhetetlenek. A betegeknek tudniuk kell, hogy mikroszkópos colitis esetén a tünetek nem mindig egyértelműek, és a kezelés mértéke a betegség súlyosságától függően változhat.

Milyen endoszkópos nyomonkövetési irányelvek vonatkoznak Lynch-szindrómás betegek számára?

A Lynch-szindróma egy domináns öröklődő betegség, amelyet a korai CRC (vastagbélrák), endometriális rák, illetve a gyomor-, petefészek-, vékonybél- és urotheliális rák jellemez. Emellett más daganatok is előfordulhatnak kisebb gyakorisággal. A Lynch-szindróma a hibás gének, például az MSH1, MSH2, MSH6 és PMS2 mismatch-repair gének, valamint az EPCAM epiteliális sejt-adheziós molekula gén mutációi miatt alakul ki. A betegség gyakran akkor kerül diagnosztizálásra, amikor a mismatch-repair fehérjéket vizsgáló immunhisztokémiai tesztek alapján rákos elváltozásokat találnak a vastagbélrákban, az endometriális rákban és más Lynch-szindrómához köthető daganatokban.

A Lynch-szindrómás betegek számára a megfelelő endoszkópos nyomonkövetés kulcsfontosságú a korai stádiumban történő felismerés és a daganatok megelőzése érdekében. Az irányelvek szerint, ha a beteg MLH1, MSH2 vagy EPCAM mutációval rendelkezik, a vastagbéltükrözést 20–25 éves korban kell elkezdeni (vagy 2–5 évvel korábban, mint a legfiatalabb rákos diagnózis egy érintett hozzátartozónál). MSH6 vagy PMS2 mutációval rendelkező betegek esetén a szűrési életkor 30–35 év között kezdődik. A nyomonkövetést minden 1-2 évben meg kell ismételni.

A Lynch-szindrómás betegek esetében nemcsak a vastagbéltükrözés, hanem a felső gasztrointesztinális szűrés is ajánlott. 30-40 éves korban, legalább 2–4 évente, kezdődhet felső endoszkópiás vizsgálat, amely során véletlenszerű biopsziákat kell venni a gyomor proximális és distalis részéből. E biopsziák lehetővé teszik a Helicobacter pylori fertőzés, a gyomor-intestinalis metapláziák vagy autoimmun gastritis diagnosztizálását, amelyek tovább növelhetik a gyomorrák kockázatát. Az endoszkópiás vizsgálatokat célszerű egyidejűleg végezni a vastagbéltükrözéssel.

A vastagbélgyulladással (UC) és Crohn-betegséggel élő betegek számára is szükséges az endoszkópos nyomonkövetés. A hosszú ideje fennálló kolitisz növeli a diszplázia és vastagbélrák (CRC) kialakulásának kockázatát. Az ulcerativ proktitis nem társul a vastagbélrák fokozott kockázatával. Az UC és Crohn-betegség esetén legfontosabb kockázati tényezők a következők: a betegség hosszú lefolyása, a kolitisz kiterjedtsége, diszplázia előzménye, családi előzmény a CRC tekintetében, a betegség fiatal életkorban kezdődő megjelenése, valamint az elsődleges szklerózáló cholangitis (PSC) személyes előzménye.

A diszplázia szűrését 8-10 évvel a diagnózis után kell kezdeni, vagy közvetlenül a PSC diagnózisát követően. A nyomonkövetés magában foglalja a kolonoszkópiát, magas felbontású endoszkóppal, festékszórásos kromoszkópiával vagy elektronikus kromoszkópiával, amely segít az érfal és a nyálkahártya részletesebb megjelenítésében. A gyanús elváltozásokat célzott biopsziával kell mintázni, és az első szűrési vizsgálat során a nem célozott biopsziák is szükségesek, ha nem alkalmaznak festékszórást vagy virtuális kromoszkópiát. Negatív vizsgálat után a kolonoszkópiát 1–5 éven belül meg kell ismételni a PSC, a korábbi diszplázia, a kolitisz mértéke és a családi előzmények figyelembevételével.

A diszplázia kezelését az IBD-ben szenvedő betegeknél az elváltozások mérete és a diszplázia mértéke határozza meg. A kis (<2 cm) elváltozások, amelyek nem mutatnak invazív rák vagy submucosalis invázió jeleit, standard endoszkópos eltávolítási technikákkal kezelhetők. A nagyobb elváltozások eltávolítását tapasztalt endoszkópos szakember vagy sebész végezheti. A diszpláziás elváltozások eltávolítása után szoros nyomonkövetés szükséges, az eltávolított elváltozás méretének és diszplázia mértékének (LGD vagy HGD) megfelelő időközönként. Ha látható elváltozás nélküli diszplázia (láthatatlan diszplázia) fordul elő, akkor a betegnek festékszórásos kromoszkópiát kell végezni az apró elváltozások azonosítása érdekében. A tartós HGD vagy multifokális diszplázia sebészeti kezelést igényel, míg a tartós egyfókuszú LGD intenzív nyomonkövetéssel kezelhető.

Az adenomatózus jellegű polipokat, amelyek kolitisz által korábban érintett területen keletkeznek, a fent említett módon kell eltávolítani. Egyes irányelvek ajánlják a biopsziák vételét az érintett terület melletti lapos nyálkahártyáról, de a legújabb bizonyítékok szerint a tapasztalt endoszkópos szakember vizuális ellenőrzése elegendő. A legkisebb kockázatú elváltozások (például a szubcentiméteres alacsony fokú adenómák) esetén a szűrőkolonoszkópiát legfeljebb kétévente kell elvégezni. Azok a polipok, amelyek olyan területeken keletkeztek, amelyeket korábban nem érintett kolitisz, eltávolíthatók, és kevésbé intenzív nyomonkövetéssel figyelhetők meg.

A genetikai tesztelés ajánlott azoknál a betegeknél, akik életük során több mint 10 adenómás polipot alakítottak ki. Ez különösen fontos, mivel az ilyen betegek esetében a genetikai hajlam és a következő generációk számára örökölhető kockázat is fennállhat.

Hogyan alakultak ki az első számrendszerek és a tudományos forradalom mérföldkövei?