A szimbólumokkal való kapcsolatunk, a jelentésekre adott reakcióink, és a nyelvi rendszerben való elhelyezkedésünk mind-mind meghatározzák, hogyan értelmezzük a világot. Azonban vannak olyan egyének, akik nem csupán a hagyományos nyelvi játékok szerint működnek, hanem olyan valóságokat tárnak fel, amelyekre mi nem figyelünk. Az idióta ezek közé a személyek közé tartozik. Az idióta szó szoros értelmében nem képes elkerülni a szimbólumok következményeit, hanem szinte képtelen lenne elrejteni őket – hiszen az idióta nem csupán „elmondja” a világot, hanem éli is azt, miközben teljes mértékben elkötelezett a szimbólumok iránt.

A valódi idióta nem hoz döntéseket, nem mérlegel, hanem azokat az impulzusokat követi, amelyek a számára elérhető jelentésekből származnak. Egy idióta számára a világ nem egy bonyolult, többrétegű rendszer, hanem egyszerűen az, ami van. Egy olyan személy, aki képes a világot a legdirectebb módon felfogni, miközben mások elmerülnek a bonyolult értelmezések és elméletek labirintusában. Az idióta ezzel szemben nem foglalkozik a társadalmi szabályokkal, nem értelmezi őket, hanem szimplán cselekszik. Az idióta nem tud semmit sem másokkal való versengésről, mivel minden, amit tesz, önmagában való és nincs a hagyományos társadalmi elvárásoknak alárendelve.

Egy idióta számára például az olyan tevékenységek, mint a folyópart takarítása vagy a közlekedési lámpák irányítása, természetesek, nem merül fel bennük semmiféle kétely. Ezek a tettek nem a társadalmi elismerés vagy dicséret elérését célozzák, hanem egyszerűen az idióta számára a világ működésének alapvető részei. A „falu bolondja” nem más, mint egy olyan személy, aki nem aláveti magát a szocializációs normáknak, hanem azok mellett, azokkal él. A társadalmi normák felrúgása, az elvárt viselkedésmódok megsértése azonban nem jelent semmit az idiótának, mivel a számára létező világ egyszerűen csak az, ami „van”.

A valóság működése számunkra gyakran egy elvont, bonyolult, végtelenül rétegzett rendszer, de az idióta számára minden dolog azonnali és konkrét hatást gyakorol. Az ilyen egyének képesek átlépni azokat a határokat, amelyeket a szimbólumok és a társadalmi kódok vonnak, és olyan világokat hoznak létre, amelyekben a jelentés és a tett egybeesik. Az idióta világában nem található semmi mellébeszélés, semmi finomkodás: minden szó, minden tett egyértelmű és magától értetődő.

A mindennapi életben ez a típusú viselkedés gyakran viccesnek tűnhet, vagy akár zavaró is, de valójában az idióta azt a pontot mutatja meg, ahol a nyelv és a jelölés rendszere megszakad. Az ilyen egyszerű és „naiv” viselkedés mögött valójában az egész szociális kommunikációs hálózat működésének kritikája rejlik. Az idióta szembesít minket a valóság egyszerűségével, miközben mi elveszítjük magunkat a szimbolikus értelem világában.

A szimbólumok és jelentések szoros kapcsolata elvezethet minket az idióta szerepének egy másik fontos aspektusához: a nyelvben való szó szerinti értelmezés humorába. Egy-egy egyszerű nyelvi fordulat, mint amikor valaki a „tiltott úszás” táblájára hivatkozva nem próbál meg kimenni a vízből, hanem egyszerűen ott marad, egy olyan logikai paradoxont tár fel, amelyről soha nem gondoltuk volna, hogy létezhet. Az idióta számára a szó szerinti jelentés valóságos, és nem próbálja megérteni a mögöttes szándékot, vagy a társadalmi elvárások által meghatározott normákat.

De mi rejlik még az idióta viselkedése mögött? Miért lehet az, hogy az idióták, bár nem rendelkeznek a társadalom által elvárt normák szerint való intelligenciával, mégis képesek felfedezni a világ olyan aspektusait, amelyek mindannyiunk előtt rejtve maradnak? Az idióták nem kötődnek semmilyen társadalmi rangsorhoz, nem versenyeznek a társadalom elismeréséért, és emiatt mentesek a hatalom és manipuláció hálóitól. Az ő tevékenységük önmagukért van, nem mások számára.

A világnak ezt az idióta által felfedezett oldalát nem szabad alábecsülni. Az idióta nem egyszerűen bolond, hanem a valóság egy másik, tisztább, közvetlenebb módját mutatja meg nekünk. Az idióta – aki képtelen minden más, mint amit éppen tesz – alapvetően másként tapasztalja meg a valóságot, és ez a tapasztalat, akárcsak egy műalkotás, valóságos és mélyebb igazságokat hordoz magában, mint bármelyik intellektuális konstrukció.

Mi történik akkor, amikor a cselekvés tiszta lesz?

A „tiszta tett” fogalma, amely a filozófiai és politikai gondolkodás perifériáján létezik, egy sajátos racionalitási szintet képvisel: a véletlen koreográfiáját. A tiszta tett az a tett, amely előzmény és következmény nélkül megy végbe – nem cél, nem eszköz, nem válasz, hanem önmagát végrehajtó aktus. Az ilyen cselekvés nem integrálható a logikai rendbe, és nem illeszthető be az instrumentális gondolkodás kereteibe. Jean-Luc Nancy szerint az, aki nem tudja, mit tegyen, sőt azt sem, mit lehetne tenni, nem más, mint aki várja vagy faggatja magát a cselekvés lehetőségéről – egy lehetőségről, amelyről van ugyan fogalma, de amelynek hatékonyságát még nem tapasztalta meg.

Az „idióta” ebben az értelemben épp az ellentéte ennek: ő végrehajtja a tettet anélkül, hogy tudná, cselekszik; nem ismer sem célokat, sem eszközöket, de nem is tagadja azokat – egész egyszerűen kívül esik rajtuk. Az ő tette nem tartalmaz narratívát, nincs időbeli aláírása, ahogy Faulkner Benjy karaktere esetében is: a tett egyetlen kvantumtörténés, amelynek kezdete és vége egybeesik. Egy ilyen létállapotban nincs önéletrajz – csak egy punctum vitae. A tiszta tett tehát nem semleges: egyszerre lehet az eszköztelenség immunitása és a hatalom üres eszköze. Az ilyen tettek nem helyezhetők el a logikai térben – és éppen ezért generálnak valami újat, szennyezetlenségükben.

A modernitás ambivalenciája ellen vívott küzdelem, ahogy Zygmunt Bauman írja, önromboló és önhajtó egyben: a döntésképtelenség érzete, az irányíthatatlanság, a véletlenszerűség visszatérése jellemzi. Mindez nem véletlenül történik, hanem egy strukturális túlterheltség tüneteként: a világ megértésének képtelensége, az információ- és jelentésbőség miatti mentális telítettség következtében. A spektákulum – a folytonos fejlődés látszata, ahol a célok elhomályosulnak – az önkép-folyamok társadalmi kapcsolatrendszerévé vált. Ebben a közegben a kivételek nem a szabály alól képeznek kivételt – ők maguk a szabály.

Az idióta mint figura egyszerre ellenáll a spektakulárisnak és totálisan alá is veti magát annak. Az elsőrendű idióta a cselekvése révén menekül el a látványosság elől, míg a másodrendű idióta belemerül annak teljes felszínébe. Mégis, mindkét esetben megnyílik egy lehetőség: a spekulatív gondolkodás áttörése a dolgok és létezők konvencionális megértésén. Az idióta egyfajta „mentális szervet” hordoz a jövő számára – ahogy Hannah Arendt fogalmazott –, egy olyan potenciált, amely nem irányít, de lehetővé tesz.

Gilles Deleuze vagy Roland Barthes neutrumja nem passzivitás, hanem olyan működés, amely nem illik be a jelentések binaritásába. A legdurvább mintázat szintjén történő működés – amit François Laruelle „axiomatikus realitásként” ír le – pontosan az, ahol az idióta tette értelmet nyer: a határozatlanság és lehetetlenség beépül a próbálkozásba, nem mint akadály, hanem mint strukturáló erő. A kérdés nem az, hogyan kerülhető el az irracionalitás, hanem az, hogyan formálja meg a valóságot. A cselekvés valósága ugyanis önkényes és jelentéktelen, de épp ebben az önkényességben válik azzá, aminek nincs szüksége igazolásra.

Az idióta nem álmodozó – ő a gyakorlati álmodozó. Egy határolt valóságot képvisel, ahol nincs eredetiség, sem mélység – de épp ebben rejlik a szabadság „isteni” ugrása. Minden mindennapiságban ott rejlik ez a lehetőség: a tiszta tett lehetősége, amely megelőzi önmagát.

Fontos látni, hogy a tiszta tett nem individualizmus, nem akarat, nem heroikus önkifejezés. Épp ellenkezőleg: a cselekvés mint olyan előtti művelet, amely nem vállalja az önazonosságot, hanem megszakítja azt. Az idióta nem anarchista, nem forradalmár, nem rendszerkritikus – ő olyan alak, aki nem ismeri a rendszer fogalmát. Az ő szerepe nem abban áll, hogy megváltoztat valamit, hanem abban, hogy másképpen létezik – és e másféleség maga generálja az újat. A modern spektákulum világa nem képes elnyelni azt, ami nem jelent semmit – és éppen ebben a jelentésnélküliségben rejlik a legmélyebb transzformáció lehetősége.

A világ abszurditása: A kapitalizmus, a menedzserek és a migránsok

A modern világ egyik leginkább figyelemre méltó jellemzője, hogy egyre nehezebbé válik felismerni a társadalmi, politikai, etikai vagy gazdasági aktivitások közötti ok-okozati összefüggéseket. Azok, akik az egyenlőtlenség növekedését vizsgálják, gyakran a kapitalizmus szembeötlő vakfoltjaival, az "eredménycentrikus" társadalmi struktúrákkal és a tudományos ismeretek összemosásával magyarázzák a helyzetet. A globalizáció és a technológiai fejlődés paradox módon olyan új típusú társadalmi szakadékokat hozott létre, melyek nemcsak gazdasági, hanem kulturális és vallási különbségeket is kiéleztek.

A kapitalizmus működése, ahogyan azt Marx és későbbi gondolkodók is hangsúlyozták, önfenntartó folyamat, amely nemcsak pénzügyi, hanem társadalmi és politikai struktúrákban is állandó újratermelést kíván. A "szupermenedzserek", akik hatalmas jövedelmeket keresnek, a társadalom új elitjét képviselik, miközben a "menedzselhetetlen" csoportok – mint a menekültek, migránsok vagy kisebbségek – szintén az önkényes rendszer hasznos bűnbakjaivá válnak. A gazdasági diszkréciót gyakran azoknak a személyeknek és csoportoknak tulajdonítják, akik a rendszer kívánalmainak megfelelően nem működnek, mégis állandó figyelmet vonzanak, mint a "kapitalista társadalom" elválaszthatatlan részei.

Ezek a csoportok, legyen szó menedzserekről vagy migránsokról, "nem csinálnak semmit" a társadalom számára, ugyanakkor a rendszer igényeinek megfelelően mindkettő egyfajta alávetett és szimbolikus szerepet játszik. A menedzserek és a migránsok közötti ellentét jól példázza, hogyan manipulálja a rendszer a társadalmi értékek és az igazságosság fogalmát, hogy eltakarja a valódi egyenlőtlenségeket. A kapitalizmus szükségszerűsége, hogy mindkét csoportot fenn kell tartani ahhoz, hogy a társadalmi dinamika változatlan maradjon, megerősíti azt a látszatot, hogy a különbségek és az alávetettség elkerülhetetlenek.

A politikai idiócia kifejezés a társadalom és az egyén közötti ellentéteket tükrözi, különösen akkor, amikor az absztrakt tudás és a személyes tapasztalatok közötti szakadék szélesedni kezd. Ez a szétesés az egyéni identitás elhomályosulásához vezet, ahol az egyes emberek saját sorsukra vonatkozó kérdéseket már nem képesek helyesen kezelni. A globalizáció, a technológiai fejlődés és a gazdasági központok közötti egyensúlyvesztés olyan "idiotikus" világhoz vezetett, amelyben a valóság és annak abszurditása összemosódik. Az emberi tevékenységek gyakran éppen azokat a cselekedeteket tartják fontosnak, amelyek minden ésszerűség ellenére a világ esztétikai és etikai rendjét próbálják meghatározni.

Bernard Stiegler szerint ez a fejlődés, melyet a 21. században a világ eltorzulása jellemez, alapvetően a globális gazdaság és annak logikája ellenállhatatlanul aláássa az egyén önálló létét. A globalizált társadalom mindent az automatizált munkára és a valóság elvont megértésére alapozza, így egyre inkább úgy tűnik, hogy az egyének a rendszer foglyává válnak, és elveszítik a saját jövőjükbe vetett hitet. A mesterséges intelligencia és az algoritmusok önálló tudatosságra való felfedezése csak az abszurd helyzetet tükrözi, melyben az emberi élet és cselekedet egyre inkább értelmét veszti, miközben a rendszer folytatja saját működését.

A politikai projektjeink és a társadalmi céljaink is gyakran olyan defetista eszkatológiai irányzatokat követnek, mint a világvégét előrevetítő, de egyúttal értelmetlen cselekvések sorozatát. Az egyes politikai és társadalmi cselekvések már nem a konkrét célok vagy eszmények szolgálatában állnak, hanem a világ végének, vagyis az abszurd végkifejletnek a körforgásában válnak értelmetlenné és ugyanakkor normálissá. A világ abszurditása egyre inkább a mindennapi élet részévé válik, ahol minden cselekedet, bármilyen jelentéktelen is legyen, végső soron ugyanazon rendszer részévé válik.

A jelenlegi helyzetben az emberi tevékenység és annak végső célja egyre inkább elveszíti valódi jelentését, miközben az emberi szándékok a mechanikus folyamatok és az automatizmusok rabszolgáivá válnak. Az abszurditás ebben az értelemben nem csupán filozófiai fogalom, hanem a mindennapi élet szerves része, mely mindent átitat. A jelenlegi társadalom már nem képes különbséget tenni az ésszerű és az abszurd cselekvések között, és az értelmetlenség folytatódása folytán egyre inkább az egész rendszer magától értetődővé válik.

Hogyan tükröződnek a modern filozófiai diskurzusok a populista gondolkodásban?

A populizmus a politikai diskurzus egyik meghatározó jelenségévé vált az utóbbi évtizedekben, és a filozófia nem maradhatott mentes tőle. A populista ideológia, amely a társadalom elnyomott többségének képviseletére hivatkozik, gyakran támaszkodik a társadalmi igazságtalanság érzésére és a világnézeti alapú, polarizált diskurzusra. Ezen elméletek megértése érdekében elengedhetetlen, hogy a társadalmi és politikai hatások határterületein gondolkodjunk. Itt kerül képbe a filozófia, különösen azok a gondolkodók, akik a társadalmi rend és a politika kérdéseit a hatalom, az egyéni identitás és a közösségi struktúrák szempontjából vizsgálták.

Ernesto Laclau "A populista értelem" című műve az egyik olyan fontos alapmű, amely segít megérteni, hogyan formálódik a populista diskurzus. Laclau szerint a populizmus nem csupán egy politikai jelenség, hanem egy diskurzív forma, amely képes összefogni a társadalom különböző osztályait és csoportjait közös cél érdekében. A populizmus lényege a "negatív identitásban" rejlik, vagyis abban, hogy egy adott politikai közösség tagjai elutasítanak valamit: legyen szó egy elnyomó kormányról vagy egy kizsákmányoló gazdasági rendszer védelmezőiről. A populizmusnak így van egy destruktív, de ugyanakkor mobilizáló ereje is, amely szembemegy a hagyományos, elitista politikai struktúrákkal.

A filozófia történetében a populizmus gyakran összekapcsolódott azokkal az ideológiákkal, amelyek a társadalom radikális átalakítására tettek kísérletet. A XVIII. és XIX. századi filozófusok, mint Friedrich Nietzsche és Karl Marx, mind a társadalom alrendszereit, a hatalom működését és az emberi alanyok szerepét vizsgálták a történelemben. Marx számára a társadalmi rend és a gazdaság összefonódása volt a legfontosabb elem, míg Nietzsche inkább az egyén pszichológiai állapotait, az önálló döntés képességét és az önállóság fontosságát hangsúlyozta. Mindkét gondolkodó azt az alapkérdést tette fel, hogy mi adhatja az embereknek a lehetőséget, hogy megváltoztassák sorsukat, és hogyan hat a társadalom egészére a személyes autonómia kérdése.

Ez a diskurzus akkor vált különösen aktuálissá, amikor az ipari kapitalizmus elmélyülése mellett a gazdaság és a társadalom egyre inkább polarizálódott. A populista diskurzusok gyakran igyekeznek megerősíteni ezt a szakadékot, miközben azt ígérik, hogy "visszanyerhetjük" azokat a privilégiumokat, amelyek a társadalmi mobilitás és a gazdasági siker megélhetését jelenthetik.

Ez a fajta populizmus különösen figyelemre méltó a technológiai forradalom korában, ahol a társadalmi rendet és a politikai ideológiákat az új technológiai fejlődés, mint a mesterséges intelligencia és a nagy adatkezelés, alapjaiban formálják át. A populista ideológia tehát egyre inkább szoros kapcsolatba kerül a digitalizációval, és olyan új értékekkel, mint az információs hatalom, a közvetlen kommunikáció lehetősége, vagy éppen a globális kapitalizmus kritikája. A mai technológiai világban a "szoftveres" hatalom nem csupán a gazdasági elitek kezében összpontosul, hanem egyúttal olyan diskurzusokat hoz létre, amelyek lehetővé teszik a társadalom különböző rétegei számára, hogy megtalálják a saját hangjukat. Így a populizmus nemcsak politikai szinten válik egyre erősebbé, hanem kulturálisan és gazdaságilag is egyre dominánsabbá válik.

A populizmus és a modern technológiai fejlődés összefonódása nem csupán a politikai diskurzusokat alakítja, hanem a kultúra és az identitás kérdéseit is újraértelmezi. A hagyományos hatalom és igazság kérdései mellett egyre inkább előtérbe kerül a pszichológiai és szociális aspektusok, így a közösségi média hatása, a "poszt-igazság" korszak és az új társadalmi mobilizálódás formái.

Fontos észrevenni, hogy a populizmus nem csupán politikai gyakorlat, hanem a modern világ komplex filozófiai és társadalmi kérdéseinek tükröződése. Ezen ideológia és diskurzus hátterében ugyanis mindig a hatalom, az egyéni szabadság és a közösség közötti állandó feszültség áll, amely folyamatosan új formákat ölt, miközben a társadalom változó gazdasági és technológiai környezetében egyre inkább megváltozik a politikai alanyok szerepe is.

Hogyan befolyásolják a gondolkodásunkat a társadalmi és kulturális hatások?

A modern társadalomra jellemző, hogy egyre inkább egy adott közvélemény és ideológia mentén próbálja formálni a gondolkodásunkat. Az intelligencia és a rációs gondolkodás terjedése, és azok hatásai a mindennapi életre, kulcsfontosságúak abban a folyamatban, amelyben az egyén szerepe és önállósága folyamatosan átértékelődnek. A társadalom hatásai, a gazdaság folyamatai és a technológiai fejlődés mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberi gondolkodás sokszor a racionalitás határain túlra is eljuthat.

A társadalomkritikus gondolkodók és filozófusok, mint például Slavoj Žižek, Max Stirner vagy Bernard Stiegler, mind különböző perspektívákból vizsgálják azokat a mechanizmusokat, amelyek miatt a társadalom képes rákényszeríteni az egyént egy olyan gondolkodásmódra, amely nem biztos, hogy összhangban áll az egyéni szabad akarattal. Stirner például az egyén és a társadalom viszonyát úgy írja le, hogy az ember a saját egoizmusának szolgálatába állíthatja az összes külső hatást, még a társadalmi normákat is. A filozófia ezen a ponton egy ellentmondásba ütközik: hogyan lehet valaki valóban szabad a társadalmi elvárásoktól, ha ezek az elvárások szerves részei az identitásának?

A racionalitás hiányosságai és a társadalom hatásai egyre inkább a modern kapitalizmus logikájával kapcsolódnak össze. Az olyan fogalmak, mint a "narcokapitalizmus", egyre inkább a valóság részévé válnak. A technológia gyors fejlődése, a munkaerőpiaci és gazdasági struktúrák átalakulása, mind olyan tényezők, amelyek elősegítik az intellektuális csökkenést, vagy éppen elfojtják az önálló gondolkodást. A globalizáció és az internetes társadalom új formákat teremtett, melyek elmosódott határokat szabnak a személyes vélemények és a társadalmi konszenzusok között.

Az egyénnek a saját véleménye kialakításában számos külső tényezővel kell szembenéznie: a politika, a média, a gazdaság. A nyilvános diskurzusokban gyakran jelen van a manipuláció, az álhírek és a túlzottan leegyszerűsített narratívák, amelyek csökkentik a komplex gondolkodás iránti igényt. Ahogyan a pszichológiai és filozófiai kutatások is rámutatnak, az emberek hajlamosak az intellektuális kényelmességre, mert az egyszerűsített válaszok könnyebben emészthetők és gyorsabban elfogadhatók.

Ebben a kontextusban érdemes különbséget tenni az egyszerű tudatlanság és a tudatosan választott "bunkóság" között. A társadalmi normák és a médiahatások szoros összefonódása egy olyan helyzetet teremt, amelyben a tudatlanság és a tudatosan felvállalt analfabétizmus között már nehéz vonalat húzni. A társadalom egyes tagjai szándékosan keresnek egyszerűbb, gyorsabb válaszokat, mert ez kényelmesebb, mint a komplexitás elfogadása. Az ilyen jelenségeket a modern kapitalizmus folyamatosan fenntartja, mivel az egyszerű gondolkodás gyakran kedvez a gyors fogyasztásnak és a manipulálható közvélemények kialakulásának.

A filozófusok és társadalomkritikusok hangsúlyozzák, hogy nem csupán az intellektuális szegénység áll előttünk, hanem egy olyan világ, ahol a technikai fejlődés és a politikai diskurzusok együtt teremtik meg azt a társadalmi környezetet, ahol az egyén szellemi és érzelmi megértése korlátozott lehetőségeket kap. A döntéseinket egyre inkább külső tényezők befolyásolják, és miközben a technológiai vívmányok ígérnek nekünk gyorsabb, jobb életet, valójában egy olyan kultúrában élünk, amely egyre inkább megbékél a tudáshiány állapotával.

A társadalomra gyakorolt hatások összességében elmondható, hogy az intelligencia, mint érték, nem csupán egyéni, hanem kulturálisan is formálódik. A modern világban a ráció és a tudás értéke nemcsak az oktatástól függ, hanem attól is, hogy milyen ideológiai és gazdasági struktúrák vesznek körül bennünket. A kérdés tehát nem csupán az, hogy milyen mértékben vagyunk képesek önállóan gondolkodni, hanem hogy a társadalom milyen mértékben képes lehetőséget biztosítani számunkra az értelmes és kritikus gondolkodás gyakorlására.

Hogyan határozza meg a szupervízió a terapeuta fejlődését?
Hogyan biztosítható a felhőalapú alkalmazások magas rendelkezésre állása és rugalmassága az AWS Auto Scaling és stateless architektúra révén?
Ki fosztotta meg a választójogtól, és hogyan kaphatjuk vissza?
Hogyan működnek a Sobolev-terek és miért fontosak a 1,p W0 terek?