Trump relativista álláspontja nemcsak politikai stratégiájának része volt, hanem kulcsfontosságú szerepet játszott a közbeszéd alakításában is. Egyes megnyilvánulásai, mint például a hírhedt "Access Hollywood" beszélgetés, amelyben szexuális zaklatásról beszélt, jól tükrözik ezt a hozzáállást. Az a kijelentés, hogy bármit mondhat, amíg azt megfelelő kontextusban, például egy zárt társaságban, hasonló gondolkodású egyénekkel teszi, rendkívül érdekes kérdéseket vet fel a morális relativizmus terjedéséről a politikai diskurzusban. A Trump által alkalmazott "nem olyan rossz, mint X" védekezés ismét csak azt mutatja, hogy hajlandó volt relativizálni, amikor nem tudott szembenézni a tényekkel.

A "locker room talk" kifejezés, amelyet Ben Carson, Trump egyik támogatottja használt, arra utal, hogy egyesek megpróbálják eltéríteni a figyelmet a beszélgetés tartalmáról, és az egész helyzetet a társadalmi érzékenység túlzott növekedésére redukálják. Carson, aki vallásos keresztény, és politikai kampányában hangsúlyozta vallási hitét, az ilyen típusú relativizmusra adott válasza ellentmondásos volt, különösen a szexuális bűnök morális megítélésében, amelyet a konzervatív politikai körök gyakran nem szoktak relativizálni.

A Trumpra adott reakciók vegyesek voltak. Miközben a republikánus párt egyes tagjai elítélték a szavait, a többség támogatta őt, és végül a Trump által alkalmazott relativizmus hatékonyan érvényesült a politikai diskurzusban. A 2016-os választások során Trump győzelme mégis alacsony történelmi szinten alakult, mivel nem nyerte meg a népszerűségi szavazatokat, és alacsony támogatottsággal lépett be a Fehér Házba. Ennek ellenére Trump és szövetségesei folyamatosan fenntartották a "landslide victory" narratívát, amely tényekkel nem volt alátámasztva, de amelyet relativista módon támogattak, hogy megőrizzék elnöki képüket.

A "ne legyél túl drámai" és "alternatív tények" kijelentések a Trump-adminisztráció kommunikációs stratégiájának szerves részét képezték. A közönséges médiában és a populáris kultúrában is komoly kritikák érték ezeket a fogalmakat, mivel a tények relativizálására és a valóság helyett a politikai diskurzust formáló narratívák erőltetésére törekedtek. Kellyanne Conway, Trump tanácsadója, az alternatív tényekkel kapcsolatos nyilatkozataival igyekezett eloszlatni a kétségeket, miközben megerősítette az adminisztráció bázisát.

Egy különös figyelmet érdemlő példát szolgáltatott a Trump-adminisztráció sajtókonferenciáján tett "legnagyobb közönség" kijelentés, amely a beiktatási ceremóniát övező vitákat követően került előtérbe. A valóságtól eltérő állítások, amelyek az események tényszerű ábrázolásával szemben álltak, nemcsak hogy elmélyítették a tények relativizálásának politikáját, hanem új alapot adtak a későbbi politikai diskurzus számára.

A választási csalásról szóló állítások, amelyeket Trump terjesztett anélkül, hogy tényleges bizonyítékokkal alátámasztotta volna, szintén fontos tanulságot kínálnak. Mihelyt Trump nem tudott megvédeni egy-egy ténybeli állítást, a relativizmushoz fordult, és az emberek hitére alapozva próbálta igazolni állításait. Ezzel a taktikával a politikai diskurzust egy olyan szinten manipulálta, hogy már nem a tények, hanem az emberek érzései és véleményei formálták a politikai realitást.

A politikai diskurzusban való relativizmus alkalmazása nem csupán Trump, hanem politikai táborának más képviselői számára is alapvető eszközzé vált. Az egyes politikai állítások, mint a szexuális zaklatás vagy választási csalás, nem a tények mentén, hanem szubjektív érzelmi alapokon kezdtek el élni. Mindez a politikai stratégiák átalakulásához vezetett, és arra a következtetésre juthatunk, hogy a relativizmus nem csupán egy eszköz volt, hanem egy irányvonal, amely meghatározta a Trump-korszak politikai kommunikációját.

Mindezek mellett fontos figyelembe venni, hogy a relativizmus nemcsak Trump politikai stratégiájának része volt, hanem a társadalom és a média viszonyát is átalakította. Ahogyan a közéletben és a nyilvánosság előtt minden egyes valósághoz való viszonyulás egyre inkább a politikai diskurzus formálásának eszközévé vált, úgy a morális és tényszerű igazságok határvonalai is egyre inkább elmosódtak.

A poszt-igazság és a fasiszta diskurzus összefonódása

A marxista elmélet eredeti formulája szerint az „igazság” egy olyan változó, amely szoros összefüggésben áll a társadalmi viszonyokkal; vagyis „az eszmék a társadalmi viszonyokból erednek, nem pedig fordítva” (Donald & Hall, 1986, xv). Etienne Balibar (2007), a francia neo-marxista elméletalkotó, ezt a filozófia önértelmezésében bekövetkező kopernikuszi fordulathoz hasonlítja. Míg Marx korai munkája még nagyon filozófiai jellegű, addigi munkásságának középső és későbbi szakasza inkább a filozófia önértékelésének kritikáját jelenti, amely egyfajta uralkodó tudományos diszciplínaként kezeli a filozófiát (ellentétben Hegel idealizmusával). Marx filozófiát inkább egy olyan folyamatba helyezi, amely sokkal nagyobb, mint az emberi gondolat, és amely meghatározza, vagy legalábbis feltételezi, hogy a filozófia és a filozófusok mit képesek elérni. Néhány kommentátor kérdést is felvethet, hogy vajon a poszt-marxista korszakban még mindig filozófiáról beszélhetünk, míg mások azt mondják, hogy ez inkább a filozófiai önazonosság friss megújulása.

A poszt-igazság egyik legnyilvánvalóbb példája Marx híres „Thézisek Feuerbachról” (Marx, 1992a) című munkájában található, ahol hangsúlyozza, hogy míg a korábbi filozófia elsősorban a világ értelmezésére törekedett, az igazi cél inkább „megváltoztatni azt” (p. 423). Ebben a kontextusban a marxizmus már eleve „poszt-igazság” ideológia, mivel az episztemológia politikai szempontból származtatott filozófiai diszciplínává válik. A tudásnak alárendelt szerepe van a praxisnak.

Ezen esszé célja, hogy két különböző „poszt-igazság” jelenséget vizsgáljon a politikai spektrum két végén. Az egyik a jobboldali diskurzus, különösen az olasz fasiszta ideológia próbálkozása, hogy „kilépjen a liberális demokrácia kontextusából” a huszadik század közepén (Donald & Hall, 1986, vii). A fasiszta diskurzust nem szabad egyszerű, reflexszerű autoritárius irányvonalnak tekinteni, hanem inkább egy összetett, valamelyest önellentmondásos politikai és filozófiai jelenségként kell értelmeznünk. A másik eset a baloldali kritika, ahol Althusser, aki Marx gondolatait továbbfejleszti, és amit később Althusserianizmusnak neveznek, egy rendkívül bonyolult igazságstruktúrát alakít ki.

Althusser marxizmusa és pszichoanalízis iránti elkötelezettsége különösen fontos, mivel e két terület keveredése, amely később a Ljubljanai Pszichoanalízis Iskolájában folytatódott, meghatározó szerepet kapott a későbbi filozófiai diskurzusban. Slavoj Žižek saját munkáját „ortodox lakaniánusnak” nevezi (Žižek, 2014), míg társai, például Mladen Dolar úgy véli, hogy Lacan „tovább vitte mindent, mint bármely más hasonló gondolkodó, és elérte a filozófia végső konklúzióját” (Dolar, 2014, p. 25). Az efféle diskurzusban a „poszt-filozófia” bizonyos atmoszférája érzékelhető.

A poszt-igazság diskurzusának egyik jelentős példáját a fasiszta ideológia felépítése adja, különösen Olaszországban a huszadik század közepén. Mercer (1986) elemzésében kiemeli, hogy a fasiszta eszmét nem lehet kizárólag a kényszerítés és autoritárius jellegek alapján értelmezni. A fasiszta hatalom kérdése nem csupán a kényszerítést jelenti, hanem sokkal inkább a nép, a tömegek „beleegyezéséhez” fűződő összetett viszonyban érthető meg. A fasiszta ideológia vonzereje és hosszú ideig tartó fennmaradása nem csupán aberrációként, hanem egy rendkívül bonyolult társadalmi-politikai formaként jelenik meg.

A fasiszta ideológia vonzerejének három alapvető dimenzióját emeli ki Mercer: először is a politikai indeterminációját, másodszor az ideológia által generált beleegyezést, valamint harmadszor a kultúra összetettségét, amely meghatározza ezt a politikai diskurzust. E három tényező segít megérteni, hogy a jobboldali diskurzust nem csupán a hatalom gyakorlásának eszközeként kell látni, hanem annak összetett kultúrájában és populista vonzerejében is. A poszt-igazság diskurzus a jobboldalon és baloldalon egyaránt központi szerepet játszik, de különböző módon.

A liberális demokráciával szembeni fenyegetések nem újak, és érdekes módon a fasiszta ideológia is egy olyan politikai válság idején emelkedett fel, amely a liberális demokrácia megingását hozta magával. Victoria de Grazia (1986) részletesen elemzi, hogy a fasiszták hogyan próbálták hitelesíteni egy „egységes és egyesítő nemzeti kultúra” eszményét, amelyet a liberális demokrácia nem tudott megvalósítani.

Mindez azt mutatja, hogy a poszt-igazság nem csupán a politikai ideológiák háttérjelensége, hanem azok szoros kapcsolatban állnak a társadalmi és politikai környezettel. A fasiszta ideológia nem csupán egyszerű, totalitárius hatalomgyakorlás, hanem egy rendkívül kifinomult politikai és filozófiai diskurzust képvisel, amely a társadalom sokrétegű és összetett viszonyaiban gyökerezik.

Hogyan Küzdhetünk A Tudatos Tudatlanság Ellen A Dialektikus Gondolkodás Segítségével?

A tudatos tudatlanság és a dialektikus gondolkodás alkalmazása közötti kapcsolat különösen fontos a társadalmi igazságosság és egyenlőség kérdéseiben. A tudatos tudatlanság (Dei, Karumanchery, 125, D. I. Rubin & Karumanchery-Luik, 2004) olyan szándékos figyelmen kívül hagyás, amely nem pusztán tudatlanságot jelent, hanem a tudás szándékos elutasítását, akkor is, ha az könnyen hozzáférhető. Ez a jelenség rendkívül veszélyes, mivel hozzájárulhat a társadalmi igazságtalanságok fenntartásához és a tudás elleni ellenségesség elmélyítéséhez.

Az Egyesült Államokban, például, Trump hívei gyakran alkalmazzák a tudatos tudatlanságot, amikor vakon elfogadják az elnöki administráció döntéseit, hazugságait és manipulációit. Trump és követői a politikai diskurzust zűrzavarossá tették, és a társadalom egy része hajlamos elfogadni a folyamatos hazugságokat, gyakran anélkül, hogy képesek lennének valósághűbben értékelni azokat. Az általánosan ismert mondás, miszerint "ha eleget mondasz egy hazugságot, az igazsággá válik", tökéletesen leírja azt a mechanizmust, amely alapján sokan nemcsak elhiszik a hazugságokat, hanem azok számára a valóság részévé válnak.

A tudatos tudatlanság az ideológiai elköteleződés egy formája, amely akadályozza a társadalmi problémák valós megértését, és olyan érvelési struktúrák kialakulásához vezet, amelyek nem az objektív tényekre, hanem az érzelmi manipulációkra alapoznak. McIntyre (2015) kifejti, hogy a tudatos tudatlanság akkor jelenik meg, amikor az egyén szándékosan elutasítja azokat az ismereteket, amelyek könnyen hozzáférhetők, mert azok ellentmondanak az ő meglévő meggyőződéseinek. A tudatos tudatlanság különösen káros lehet a politikai diskurzusban, ahol a tények és a tudományos alapú érvek háttérbe szorulnak a populista narratívák mögött.

A dialektikus gondolkodás segíthet a tudatos tudatlanság elleni küzdelemben, különösen a közoktatásban. Ollman (1986) dialektikus gondolkodásról alkotott elmélete szerint a dialektika a valóság ellentmondásait és kölcsönhatásait vizsgálja, és célja, hogy segítse az egyént a világ komplex jelenségeinek megértésében. A dialektikus gondolkodás folyamata lehetőséget ad arra, hogy ne csak a jelenlegi állapotot értékeljük, hanem annak történeti gyökereit is feltárjuk, és a múlt és jelen közötti összefüggéseket felfedve jussunk el a jövőben történő változásokhoz.

Az oktatásnak és a diákok számára a dialektikus gondolkodás elsajátítása különösen fontos lehet, hogy felkészítsük őket arra, hogy ne csak egyszerű információkat dolgozzanak fel, hanem képesek legyenek azok kritikai elemzésére is. A dialektikus gondolkodás nem csupán egy elméleti eszközt jelent, hanem egy gyakorlati készséget is, amely segít abban, hogy a diákok képesek legyenek felismerni az ideológiai manipulációkat, és konstruktív, informált módon reagáljanak rájuk. Ollman (1998) az egész gondolkodási folyamatot úgy írja le, mint egy táncot, amely során az egyén folyamatosan visszalép, előrelép, oldalra mozdul, és egy komplex probléma sokszínű aspektusait vizsgálja. Az iskolák szerepe tehát nem csupán a tények közvetítése, hanem a kritikai gondolkodás fejlesztése is, hogy a diákok a valóságot több szempontból láthassák.

A dialektikus gondolkodás elsajátítása tehát nem egyszerű feladat, de elengedhetetlen a társadalmi igazságtalanságok leküzdése érdekében. A diákoknak meg kell tanulniuk, hogyan kérdőjelezzék meg az őket körülvevő világot, hogyan lássanak túl a populista retorikán és manipulációkon, és hogyan alakítsanak ki egy átfogó, többoldalú perspektívát. Ehhez pedig az iskoláknak nemcsak a tények oktatásában kell jeleskedniük, hanem abban is, hogy megtanítsák a diákokat gondolkodni, kérdezni, kétségbe vonni és a valóságot több aspektusból megérteni.

Az oktatás célja tehát nemcsak a tudás átadása, hanem a gondolkodás fejlesztése is. Az iskola nem csupán azt hivatott megtanítani, hogy mi az igaz, hanem azt is, hogyan kérdőjelezzük meg a hazugságokat, manipulációkat és ideológiai elköteleződéseket. Ha a diákok megtanulják, hogyan értékeljék a tényeket, hogyan lássanak a dolgok mögé, és hogyan ismerjék fel azokat az összefüggéseket, amelyek a társadalmi problémák alapját képezik, akkor nagy lépést tettünk a tudatos tudatlanság leküzdésében.

Hogyan alakítja a média és a közösségi hálózatok a politikai döntéshozatalt a modern világban?

A televízió és a közösségi média hatására olyan politikai döntések születnek, amelyek alapvetően a legelterjedtebb összeesküvés-elméletek oldalainak tartalmára építenek, gyakran a „nagyot mondó”, érzelmekre ható „józan paraszti ész” és a „bélérzések” alapján. Az impulzív döntések, amelyeket az összeesküvés-elméletek táplálnak, aztán úgy jelennek meg a médiában, mintha jól megfontolt, tényeken alapuló állásfoglalások lennének — vagy egyfajta „újságírói igazságosság” nevében meghallgatásra kerülnek. Mindez tovább zavarja a valóság és a hamis információk közötti határokat.

E könyv fejezeteinek átvizsgálása egyértelművé teszi, hogy az írók elemzései az idő múlásával is megállják a helyüket, sőt, ma már talán még relevánsabbak, mint valaha. Austin Pickup és Eric Sheffield vizsgálódása az örökké ismétlődő, zűrzavaros beszédformákról és arról, hogy a média hogyan adja át ezt a szót, teljes mértékben alkalmazható mind az impeachment (a hivatalból való eltávolítási) eljárásra, mind pedig az iráni helyzetre. Az impeachment meghallgatásai során egy republikánus tisztviselő a másik után nem válaszolt konkrét kérdésekre Trump Ukrajnával kapcsolatos viselkedéséről, hanem egyszerűen visszaadta a szokásos összeesküvés-elméletek tartalmát. Amikor pedig lehetőségük volt keresztkérdéseket feltenni a tanúknak, a republikánus tisztviselők ugyanazokat a beszédtémákat ismételték meg (néhány esetben ordítva), amelyek a kérdések formájában jelentek meg. Trump, aki megtagadta a vallomástételt eskü alatt, nem habozott folyamatosan megosztani véleményét Twitterén, amely ugyanazokat az összeesküvés-elméleti pontokat erősítette meg Ukrajnáról és Joe Biden demokrata elnökjelölt fiáról, Hunterről.

A Soleimani meggyilkolása után az örökkévaló zűrzavar formáját az akciók utólagos indoklásai öltötték, amelyek szerint az iráni tisztviselők terroristákként jelennek meg, akik amerikai állampolgárokat céloztak meg, és akik állítólag már „amerikaiakat öltek meg.” E beszédtémák néhány összeesküvésoldalról származtak, és Trump tweetjei tovább terjesztették őket.

Az egyik legfélelmetesebb jelensége a hamis hírek elterjedésének, hogy egyre többen kizárólag Trumpra támaszkodnak, mint az igazság végső mércéjére. Jeremy Godwin fejezetében pontosan bemutatja, hogy hogyan magyarázható ez a vallásosság és a fehérség lencséjén keresztül. Amikor az evangélikus választók Trumpot egy váratlan messiási figuraként ölelik át, képesek leküzdeni a nyíltan képmutató viselkedését, miközben kritikátlanul elfogadják mindazt, amit mond és tesz, mint „igazságot”. Minden kritikát Trump ellen, akár más republikánusok részéről is, azonnal elutasítanak, mint „elfogult” támadást. Ez kiterjed a médiára is, amelyet elutasítanak, ha nem támadnak meg nyíltan. Trump evangélikus hívei az iráni Soleimani meggyilkolásának igazolásaként tekintettek rá, és úgy vélték, hogy ez egy fontos lépés a végidők közeledése és a próféciák beteljesedése felé, ugyanúgy, ahogy a Bush Jr. idején Irak tömegpusztító fegyvereihez kapcsolódó „információkat” is hasonló módon fogadták el.

A rasszizmus hatása Daniel Rubin fejezetében világosan bemutatja, hogyan vezetett a fehér emberek többségének butulásához az, hogy 2016-ban túlnyomórészt Trumpot támogatták. Bár támogatottsága ezen a demográfiai rétegen belül csökken, a Republikánus Párt politikai pályája véglegesen a fehér nacionalista irányba fordult, amely az elavult Elektori Kollégiumra, pártos választási csalásra és a választói csalásról szóló hazugságokra támaszkodik, hogy megnyerje a választásokat, miközben elveszíti a demográfiai sokszínűség csatáját.

A Trump támogatása iránti elkötelezettség összefonódik az autoritárius populizmus és a fasizmus tágabb projektjével, amelyet mind én, mind Jones Irwin fejezetében kifejtünk. Még ha Trump eltűnik is a hatalomból, továbbra is fennmarad a probléma, hogy egy politikai párt, amely minden áron meg akarja őrizni az abszolút hatalmat. A racionális választói politikai döntéshozatal végleg eltűnt a Republikánus Pártból, de remélhetőleg ezt felülmúlja a fiatalabb és hatalom nélküli választók közötti növekvő aktivizmus, akik már elegük van az egészből.

Végül az ausztráliai tüzek világosan mutatják, hogy a klímaváltozás kérdését sürgősen meg kell oldani, ahogyan Mike Cole is hangsúlyozza a könyv előszavában és utószavában. A 2019 októberétől kezdődő tüzek következményeként 500 millió állat és 24 ember vesztette életét, ami egyre nehezebbé teszi tagadni az emberi tevékenység szerepét a globális felmelegedésben. Mindez nem akadályozza meg a jobboldali közösségi médiát, hogy az arsonistákat vagy más, abszurd és megalapozatlan magyarázatokat okoljon. Azonban az alternatív tények elfogadása sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint bármi más, és a következmények messzemenően hatnak. Miközben jogosan koncentrálunk a helyi igazságtalanságokra és a bűnös politikai osztály felelősségre vonásának hiányosságaira, a klímaváltozás problémája a háttérben rejtőzik, egy olyan, megcáfolhatatlan igazság formájában, amelyet nem lehet Twitteren elügyeskedni.

Hogyan működnek a rezonáns áramkörök az AC rendszerekben?
Miért és hogyan használd a lassúfőzőt a mindennapi életben?
Miért hagyta Leonardo da Vinci műveit befejezetlenek, és mi volt a kapcsolata a tudománnyal?