Miért fontos a "delegált előadás" a művészetben és hogyan változtatja meg a társadalmi realitás megértését?

Bishop beavatkozása ebbe a diskurzusba a társadalmi kapcsolatok (az ún. "relacionalitás") kritikátlan ünneplésének kérdőre vonásával kezdődött, mint olyan, ami szükségszerűen etikus és ellentétes a művészet fokozódó áruvá válásával. Alternatív genealógiát kínálva a társadalmilag elkötelezett előadóművészetről, Bishop arra hívja fel a figyelmet, hogy 1990 óta a performanszművészetben egy új tendencia kezdett megjelenni, az ún. "delegált előadás". Ennek lényege, hogy a művész nem önállóan, hanem nem szakmai vagy szakterületen kívüli személyeket alkalmaz, akik a művész utasításai szerint egy adott helyszínen és időpontban jelennek meg, vagy éppen performálnak.

Bishop elemzése azzal a céllal született, hogy alternatív magyarázatot adjon Bourriaud relációs esztétikájára. Míg Bourriaud a társadalmi gyakorlatok "relacionalitását" ünnepli, Bishop inkább a társadalmi kapcsolatok szerződéses jellegét vizsgálja ezekben a művekben. A művész felhatalmazza a performert, hogy átvegye a munka irányítását, azonban ez nem csupán egy egyirányú, lefelé irányuló gesztus. A performerek is hozzájárulnak a művészet hitelességéhez, közvetlen kapcsolatba lépve a mindennapi társadalmi realitással.

Bishop azzal érvel, hogy a delegált előadás olyan zűrzavart idézhet elő, amely tanúskodik a nézők és a performerek közötti közös valóságról. Ezek az események nemcsak a szórakozás, munka és etika hagyományos kereteit kérdőjelezik meg, hanem azt is, hogyan értelmezzük ma ezeket az elképzeléseket. A társadalmi kapcsolatok és a művészet áruvá válásának kérdését képesek komplex módon bemutatni azáltal, hogy a művész a poszt-1989-es kapitalizmus delegált folyamatainak mimikráját hozza létre.

Ha a Capitol Hill-i lázadást delegált előadásként értelmezzük, az a kérdés, hogy hogyan értékeljük a szituáció sikerességét és esztétikai hatását. Trump, mint művész, egyfajta felhatalmazást adott a résztvevőknek arra, hogy részt vegyenek erőszakos cselekedetekben és rasszista megnyilvánulásokban, miközben ők az ő "amerikai patriotizmusukat" ajándékozták neki. Azonban, ha ezt az eseményt egy másik szemszögből vizsgáljuk, Trump üres retorikát adott a résztvevőknek, akik viszont valódi erőszakot és rasszista vigilánst adtak neki, amit ő már nem akart elfogadni, amikor az jogilag veszélyessé vált számára.

Ebben az összefüggésben a Capitol Hill-i lázadás és a delegált előadás közötti kapcsolat mélyebb kérdéseket vet fel. Mi történik akkor, amikor egy politikai előadás nemcsak egy művészeti gesztus, hanem közvetlenül befolyásolja a társadalmi valóságot? Hogyan működik a hatalom és az autentikusság cseréje, és mi az, amit a közönség, mint résztvevő, visszajuttat a művésznek, amikor az előadás sikerül?

Továbbá, a művészeti gyakorlatok, amelyek az elnyomás és kizsákmányolás formáit utánozzák, hogy kritikát fogalmazzanak meg velük szemben, történelmi előzményekkel rendelkeznek. Az NSK és Laibach munkássága például a hatalom és az elnyomás kérdéseit próbálta művészeti eszközként manipulálni, hogy rávilágítson a társadalmi igazságtalanságokra. Az ilyen típusú munkák gyakran a progresszív politikai álláspontok jegyében készültek, és még akkor is védhetőek voltak, amikor a totalitarizmus szimbólumait használták, hiszen a provokatív, antagonisztikus jellegük egyértelmű politikai állásfoglalást képviselt.

A Battle of Orgreave című munkában, Jeremy Deller 2001-es újraalkotása a brit bányászsztrájk egyik különösen erőszakos összecsapását rekonstruálta. A munka célja nemcsak az volt, hogy visszahozza a bányászok és rendőrök közötti erőszakot, hanem hogy korrigálja a médiában és a kormány által terjesztett hivatalos történetet is. Az emlékezet és a történelmi igazság kérdései ekkor a művészeti gyakorlatokban találkoznak, és lehetőséget adnak arra, hogy a művészet olyan társadalmi és politikai feszültségeket generáljon, amelyek túlmutatnak a hagyományos művészeti kereteken.

Miért nem számít valódi ellenállásnak a Capitolium ostroma, és hogyan lett ebből performansz?

A kortárs politikai performansz nem egyszerűen színház, hanem eszköz a hatalom és az igazságszolgáltatás újramodellezésére, különösen akkor, amikor a hatalmat már nem az ideológia, hanem a médiaképes gesztusok és mitológiák tartják fenn. Vojislav Šešelj megjelenése a Hágai Nemzetközi Törvényszék előtt ezt a folyamatot testesítette meg: nem a bűnbánó vádlott szerepét vállalta, hanem a per színpadává tette a bíróságot. A tanúk nevének felfedése, az éhségsztrájkok, a bírák nyílt sértegetése nem csupán személyes tiltakozás volt, hanem egy tudatos médiajáték, amelynek célja nem az átláthatóság vagy igazság volt, hanem a nacionalista mítoszgyártás. A bírósági eljárás ideje alatt nem csupán az igazságszolgáltatás vált szereplővé, hanem maga Šešelj is a „nemzeti mártír” narratíváját építette, amelyben a személyes felelősség kollektív bűnbakká alakul át.

A delegált performansz klasszikus értelmezésében – ahogy azt például Santiago Sierra munkái mutatják – a művész olyan társadalmi kizsákmányolást jelenít meg, amelyet nem esztétizál, hanem kiélez, épp azért, hogy a befogadó ne tudjon semleges maradni. Az ilyen performansz célja az, hogy feltárja az intézményi hatalom működését és visszaélését, nem pedig az, hogy megerősítse azt. Trump Capitolium-beli performansza viszont pontosan az ellenkezője: a rendszer látszólagos kritikáján keresztül annak legmélyebb mechanizmusait akarja érintetlenül hagyni, saját hatalma érdekében.

Itt lép be a félreértelmezés szerepe is. A politikai jobboldal hajlamos művészeti gesztusokat, amelyek eredetileg kritikai szándékkal születtek, kisajátítani és ellentétes ideológiai célok szolgálatába állítani. Ez történt akkor is, amikor egy művészi tiltakozás jobboldali mémmé alakult – és ezzel teljesen kicsavarta eredeti értelmét. Ez nem egyszerű félreértelmezés, hanem szándékos újrakeretezés, ahol a provokáció mint módszer nem a felszabadítást szolgálja, hanem az elnyomás újraformálását.

A mai jobboldali performanszok már nem a hatalommal szembeni kiszolgáltatottságból születnek, hanem éppen a hatalom megtartásának stratégiájaként működnek. A látszólag transzgresszív gesztus – például a Capitolium ostroma – nem a status quo megbontását célozza, hanem annak megerősítését egy másik, kizárólagos értelmezési keretben. Az amerikai rendszer, amely négy éven át folyamatos opportunista rombolásnak volt kitéve, maga is „balkanizálódott”, vagyis elvesztette intézményi egységét, tekintélyét és szimbolikus jelentőségét. Ez az eseménysor világossá tette: az Egyesült Államok többé nem lehet az a modell, amely más országok választásait kívülről megfigyelheti.

Fontos megérteni, hogy a politikai performansz, ha nem rendelkezik világos és autonóm kritikai célkitűzéssel, könnyen válhat a fennálló rend eszközévé. A provokáció önmagában nem jelent ellenállást. Ha nincs mögötte koherens alternatíva vagy valódi strukturális kritika, akkor csak a hatalom cinikus eszközévé válik. A kortárs politika újra és újra bizonyítja: a performansz és a propaganda közti határvonal nem mindig ott húzódik, ahol azt elsőre gondolnánk.

Hogyan formálja a művészet a tudást a digitális korban?

Parker munkája tehát nem csupán egy egyszerű műalkotás, hanem egy összefogás, amely a közösségi és demokratikus elvek mentén született. Az alkotás a tudás és információ megőrzésének és terjesztésének egy új formáját jelenti, amely a digitális korban egyre inkább fontos szerepet kapott. A Wikipedia mint a tudás közvetítésének demokratikus, bár gyakran ellentmondásos platformja adja az alapot a mű létrejöttének. A Wikipédia szabadon hozzáférhető, és bárki szerkesztheti, ám éppen ebben rejlik a gyengesége is: a tartalmak megbízhatósága gyakran kérdéses, hiszen mindenki, aki hozzáfér a platformhoz, változtathat a tartalmán.

Ez a tény párhuzamba állítható a művészetekkel, amelyek szintén a társadalom szándékainak és értékrendjének kifejezését szolgálják. Parker művének anyagi dimenziója, a hímzett szövet, amely a modern digitális világ egy pillanatát örökíti meg, különleges jelentőséggel bír. A mű nem csupán egy egyszerű leképezése a történelemnek, hanem egy fizikai objektum, amelyet nem olyan könnyű módosítani, mint egy digitális fájlt. A hímzés folyamata – egy precíz és hosszadalmas munka – szimbolizálja a tudás szilárd, de mégis átalakítható formáját, míg a digitális változtatás gyors, de sokszor felületes és megbízhatatlan.

A Wikipédia példáján keresztül könnyen látható, hogyan alakult át a tudás és a politikai diskurzus a digitális korban. A Wikipédia mint közösségi tudásplatform eleinte a "szabad tudás" forradalmát ígérte, de hamarosan kiderült, hogy a digitális világban elterjedt gyors információcsere és a szűretlen tudásáramlás nem minden esetben szolgálja a közjót. Az internetes "gyors tudás" korszaka – mint amilyen a YouTube, TikTok vagy a Facebook is – a pillanatnyi, gyors információk világát teremtette meg, ahol a tudás gyakran elhalványul, elfelejtődhet, vagy éppen félreérthetővé válhat.

Ez a gyors információcsere és a digitális hatalom az, amellyel a "Trump-effektus" is összefüggésbe hozható. A digitális eszközök és platformok használata, melyek gyorsan terjesztik az üzeneteket, az internet hatalmát egyre inkább a populista politikai diskurzusok eszközeként formálja. Parker műve egy fontos kérdést vet fel: hogyan lehet a művészet eszközként megállítani a tudás és a diskurzus gyors áramlását, hogy a társadalom a valódi jelentéseket és értékeket is észrevehesse.

Parker alkotása a "képesség" és a "lassúság" fogalmát egy új kontextusba helyezi. Míg a digitális világ gyors tempójú, a művészet időt ad a befogadónak, hogy elmélyüljön a történetben és annak jelentőségében. Azok a műalkotások, amelyek ilyen mélyebb értelmet közvetítenek, képesek megállítani a digitális világ áramlását, és felhívni a figyelmet arra, hogy az igazán fontos dolgokat nem lehet gyorsan fogyasztani, hanem időt és figyelmet igényelnek.

A művészet tehát nem csupán tükrözi a társadalmi és politikai folyamatokat, hanem képes ezeket kritikusan és kreatívan alakítani is. Parker alkotása a tudás és a művészet határvonalain helyezkedik el, és rávilágít arra, hogy a tudás és az információ valódi értéke nem csupán a gyors terjedésében, hanem a gondosan elgondolkodtatott, mélyebb jelentésben rejlik. Az alkotás pedig éppen ezt a mélységet képes megőrizni, miközben felhívja a figyelmet a digitális világ és annak hatásaira.