Miért tekinthető Libéria amerikai gyarmatnak?

Libéria megalapítása és fejlődése az Egyesült Államok afrikai jelenlétének egyik legkorábbi és legjelentősebb példája. Az 1816 végén létrehozott American Colonization Society (ACS) kezdeményezésére hozták létre azokat a nyugat-afrikai telepeket, amelyek később Libéria néven egyesültek. Bár az ACS magánkezdeményezésként indult, az Egyesült Államok szövetségi kormányának támogatása nélkül ezek a telepesítési kísérletek nem váltak volna életképessé. Így már a kezdetektől fogva indokolt Libériát amerikai gyarmatként értelmezni. Ez a telepes gyarmatosítás egy sajátos formája volt: a telepesek – ellentétben az Egyesült Államok szárazföldi területein látottakkal – nem fehérek, hanem felszabadított feketék voltak, akiket afroamerikaiak vagy „liberói amerikaiak” néven ismertek.

A függetlenséget 1847-ben kiáltották ki, de az Egyesült Államok csak 1862-ben ismerte el hivatalosan Libéria államiságát, az amerikai déli államok ellenállása miatt. Az elismerés feltételei között szerepelt, hogy bizonyos körülmények esetén az Egyesült Államok fenntartja magának a beavatkozás jogát. 1912-re Libéria formálisan is amerikai protektorátussá vált: vámfelügyelet alá került, és több ponton korlátozták szuverenitását. Még a vámfelügyelet megszűnése után is Libéria az amerikai befolyási övezet része maradt: fizetőeszköze az amerikai dollár lett, külpolitikája pedig szinte kivétel nélkül az Egyesült Államok érdekeit szolgálta.

1790-ben, az első amerikai népszámlálás idején körülbelül ötvenezer szabad fekete élt az Egyesült Államokban. Ezeket az embereket sem az északi, sem a déli államok nem tekintették a társadalom egyenrangú tagjainak. A számuk növekedésével egyre erősebbé váltak azok a hangok – mind a feketék, mind a fehérek körében –, amelyek a kivándoroltatást szorgalmazták, elsősorban Afrikába. Thomas Jefferson már 1777-ben, Virginia alkotmányának tervezésekor felvetette az afrikai visszatelepítés lehetőségét. Később, elnökként azt javasolta a brit kormánynak, hogy engedélyezze a felszabadított rabszolgák áttelepítését Sierra Leonéba – sikertelenül.

A rabszolgakereskedelem 1808-as betiltása után az amerikai kormány számára egyre sürgetőbbé vált a felszabadított vagy elfogott rabszolgák elhelyezésének kérdése. Válaszul erre jött létre 1816-ban az ACS, melynek alapítói között voltak fehér abolicionisták, keresztény misszionáriusok és néhány szabad fekete. De a valódi befolyással a rabszolgatartók rendelkeztek, akik világossá tették: az ACS nem az emancipáció vagy a rabszolgaság megszüntetésének kérdésével kíván foglalkozni. E feltétel nélkülözhetetlen volt a déli és nyugati támogatók megnyeréséhez.

1817-ben az ACS hivatalosan is megalakult, élére Bushrod Washingtont állították. Az amerikai haditengerészet tisztjei kísérték el az első telepeseket Afrikába 1821-ben, ahol a helyi törzsfőnököktől fegyverekért, dohányért, italért és más árukért cserébe szerezték meg az első területeket. A módszer kísértetiesen emlékeztetett a korai brit-amerikai területfoglalások gyakorlatára – és ugyanúgy jogilag kétséges körülmények között zajlott. A helyi lakosság sosem ismerte el ezeket a földátengedéseket, és a telepesek, illetve az őslakosok közötti konfliktusok több mint egy évszázadon át tartottak.

Bár az amerikai kormány hivatalosan sosem vállalta Libéria irányítását, mégis támogatásáról biztosította az ACS-t, amely saját kormányzót nevezett ki 1838-ban. A kiválasztott Thomas Buchanan volt, az Egyesült Államok későbbi elnökének (James Buchanan) unokatestvére. A főváros, Monrovia – amelyet James Monroe elnökről neveztek el – az amerikai gyarmati modell szerint szerveződött meg. Az új „közösségi állam” vámbevételekből próbálta fenntartani magát, ezek azonban brit és francia termékekre is vonatkoztak. A brit kormány nem ismerte el Libéria jogát ezek kivetésére, és nyomást gyakorolt kereskedőire, hogy ne fizessenek. E bevételek nélkül Libéria működésképtelenné vált, és az akkor hivatalban lévő kormányzó, Joseph Jenkins Roberts az ACS-től való elszakadást

Milyen politikai és stratégiai célokat szolgáltak a Jaltai konferencia döntései és a Truman-doktrína kialakulása a második világháború után?

Az új amerikai elnök, Harry S. Truman, Roosevelt halála után alig volt tapasztalattal nemzetközi ügyekben, ezért erősen támaszkodott külpolitikai tanácsadóira, akik George Kennan híres moszkvai „Hosszú Telegramját” tekintették irányadónak. Kennan rámutatott, hogy a Szovjetunió politikája pragmatikus, nem kockáztat feleslegesen, és leginkább a hatalom erődemonstrációjára reagál, ezért a „feltartóztatás” politikája lehet a leghatékonyabb eszköz. Ez a politika később meghatározóvá vált az Egyesült Államok szovjetellenes stratégiájában.

Az 1947-ben a brit kormány görög és törökországi katonai és gazdasági támogatásának megszüntetése miatt a „dominohatás” veszélye miatt Truman sürgősen kérte a kongresszustól a támogatást, így született meg a Truman-doktrína. Az elnök beszédében világosan szembeállította a demokratikus, szabadságon alapuló rendszereket az erőszakon és elnyomáson nyugvó totalitárius rendszerekkel. Az Egyesült Államok vállalta, hogy támogatja a szabadságukat megőrizni kívánó népeket a fegyveres kisebbségek vagy külső befolyás ellenében. Ez az ígéret az amerikai külpolitika egyfajta új Monroe-doktrínája lett, amely nem csupán a nyugati féltekére, hanem világszerte kiterjedő elkötelezettséget jelentett a kommunizmus visszaszorítására.

A Truman-doktrína intézményesítését az 1947-es Nemzetbiztonsági törvény segítette elő, létrehozva az Egyesült Államok védelmi és hírszerzési struktúráit, amelyek a hidegháborús külpolitikai stratégia központjává váltak. Később, 1950-ben a Nemzetbiztonsági Tanács egy dokumentuma továbbfejlesztette a doktrínát: nem csupán a Szovjetunió visszatartására, hanem aktív visszaszorítására helyezte a hangsúlyt, beleértve a kommunista szimpatizáns kormányok elleni fellépést is.

A Truman-doktrína sikere azonban nem csupán katonai vagy politikai eszközökkel, hanem gazdasági támogatással is összefüggött. A Marshall-terv célja volt, hogy élénkítse a nyugat-európai gazdaságot, és stabil, piacbarát környezetet teremtsen az amerikai export számára. Bár a Szovjetunió és szövetségesei is kaptak meghívást a részvételre, a terv olyan feltételekkel járt, melyeket a szovjet blokk visszautasított, így tovább erősítve a hidegháborús szembenállást.

Fontos megérteni, hogy a második világháború utáni nemzetközi politikai helyzet nem csupán két szuperhatalom közötti hatalmi harc volt, hanem egyben ideológiai küzdelem is. A felszabadított országok szuverenitásának kérdése, a demokrácia és az önrendelkezés elve, valamint a hatalmi érdekek közötti feszültség formálta a hidegháborús világot. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között kialakult szembenállás nem pusztán katonai fenyegetés, hanem a globális rend alapvető elképzeléseinek küzdelme volt.

Miért nem lehetett az Egyesült Államok valóban posztimperiális hatalom?

Az Egyesült Államok birodalmi öröksége nemcsak mélyen gyökerezik az államalapítók elképzeléseiben, hanem a nemzeti identitás és a geopolitikai törekvések legbelső szöveteibe is beágyazódott. A függetlenségi háború előtti korszakban maga az „imperializmus” kifejezés nem bírt negatív jelentéssel; éppen ellenkezőleg, a vezető amerikai politikai gondolkodók természetesnek és kívánatosnak tartották a birodalmi terjeszkedést. George Washington a brit birodalom védelmében harcolt a franciák ellen, Benjamin Franklin pedig a gyarmatok unióját szorgalmazta a transzatlanti imperialista célok érdekében.

A háború formálisan véget ért, de valójában csak átstrukturálta a birodalmi törekvéseket: az új projekt már nem a brit, hanem az amerikai vezetés alatt bontakozott ki. Washington „emelkedő birodalomként” beszélt az országról, Jefferson „szabadság birodalmát” vizionálta, Hamilton pedig „egy nagy birodalom embrióját” látta az Egyesült Államokban. Ezek a kijelentések nem puszta retorikai fordulatok voltak, hanem mély meggyőződésből fakadó ideológiai állásfoglalások.

Az európai birodalmakhoz hasonlóan az amerikai is a területi terjeszkedésre épült. A tizenhárom gyarmat nyugati irányú terjeszkedése az őslakos népek kiszorításával, földjeik megvásárlásával, szerződésekkel és háborúval valósult meg. A folyamatos bevándorlás megnövelte a föld iránti keresletet, és ezzel együtt a földspekuláció vált a leggazdagabb gyarmati elit fő meggazdagodási eszközévé. Washington maga is jelentős részvényes volt az Ohio Társaságban, amely kifejezetten spekulációs céllal jött létre. Franklin szerint az Ohio vidék birtoklása létfontosságú volt a gyarmatok gazdasági jövője szempontjából.

Az 1763-as párizsi béke papíron kielégítette a brit birodalom igényeit, hiszen Franciaország lemondott észak-amerikai területeiről, ám az őslakos szövetségeseikkel nem egyeztettek, és ezek a törzsek nem voltak hajlandók lemondani földjeikről. A Pontiac-felkelés világossá tette, hogy a győzelem csak látszólagos, s hogy a birodalom határai nem húzhatók meg anélkül, hogy figyelembe vennék az őslakos jelenlétet és ellenállást. A királyi proklamáció, amely az Appalache-hegységtől nyugatra fekvő területeket lezárta a telepesek előtt, a spekuláns elit szemében tűrhetetlen gazdasági támadásnak számított. A politikai vezetés számára a terjeszkedés már nem pusztán eszköz volt, hanem alapvető identitáselem.

A földvállalatok, mint például az Illinois vagy a Vandalia Társaság, különböző neveken, de ugyanazzal a céllal működtek: minél nagyobb területhez jutni és minél előbb átlépni a tilalmakon. Az 1768-as Fort Stanwix-i szerződés, amely lehetővé tette Virginia számára a déli területek visszaszerzését, csak részleges megoldást nyújtott. Az északi földek viszont továbbra is tiltott zónák maradtak, s a legnagyobb provokáció az volt, amikor 1774-ben ezeket a területeket a brit kormány Kanada, azaz Québec fennhatósága alá rendelte. A lázadás egyik kimondatlan célja tehát a területi korlátozások visszafordítása lett.

Az amerikai birodalmi gondolkodásmód azonban nem ért véget a 18. században. A 2016-os elnökválasztás is egyfajta birodalmi identitásválságként értelmezhető. Hillary Clinton, a hagyományos birodalmi logika híve, szemben állt Bernie Sanders antiimperialista narratívájával, míg Donald Trump – sokak félreértésével ellentétben – nem volt sem paleó-, sem izolacionista, hanem egy új típusú, úgynevezett neobirodalmi stratégiát képviselt. Olyat, amely elismeri Amerika korlátozott képességeit, és hajlandó együttműködni más hatalmakkal – még ha azok érdekei vagy értékei eltérnek is az amerikaiétól.

Ez a felismerés nem gyengülést jelentett, hanem egy realista fordulatot a globális hatalmi struktúrában. Ugyanakkor világossá vált: az Egyesült Államok képtelen maradt levetkőzni a birodalmi szemléletet, még akkor is, ha geopolitikai lehetőségei szűkülnek. A valódi posztimperiális identitás még várat magára – és talán épp ennek megérkezése jelentheti a legnagyobb felszabadulást az amerikai társadalom számára. Ahogyan Európában sem egyik napról a másikra múlt el a birodalmi reflex, úgy az Egyesült Államokban sem lehet azt politikai váltásokkal egyszerűen kikapcsolni.

A globális rend jö