Hogyan változik Amerika ázsiai szerepe a globális hatalmi viszonyokban?

A hidegháború végére az Egyesült Államok regionális hegemóniáját széles körben elismerték, de e hegemónia megőrzése rendkívüli kihívásokkal szembesítette az amerikai vezetést. Az Egyesült Államok számára a stratégiai érdekei védelme az ázsiai térségben mindvégig összetett feladatnak bizonyult, különösen a globális hatalmi viszonyok átrendeződése és a fenyegetések változása közepette. A hidegháború utáni időszakban Amerika egy sor szövetségest örökölt, akik közül sokan ma már fenyegetve érzik magukat Észak-Korea és Kína növekvő hatalmától. A válaszok, amelyek megpróbálták kezelni e szövetségesek igényeit, miközben elkerülték Kína provokálását vagy Észak-Korea feszültséggel való szembesítését, kemény próbatétel elé állították az amerikai birodalom erejét, és számos kérdést vetettek fel azzal kapcsolatban, hogy Amerika képes-e hosszú távon fenntartani a térség iránti elkötelezettségét.

Az amerikai politikai diskurzusban teret nyert az a narratíva, miszerint Kína nem tartja magát a globális kereskedelmi szabályokhoz, amelyeket az Egyesült Államok állított fel. Ennek hatására a George W. Bush-adminisztráció előkészítette a TPP (Transzpacifikus Partnerség) létrejöttét, amelyből Kína kizárásra került. A cél az volt, hogy Kína csatlakozása csak akkor történhessen meg, amikor az új szabályok stabilizálódnak. Bár a TPP-t végül minden résztvevő ország aláírta 2016 februárjában, az Egyesült Államokban egyre inkább a gazdasági érdekek elleni támadásként tekintettek rá, amely a munkahelyek elvesztéséhez és az életstandardok csökkenéséhez vezethet.

A TPP kizárása Kínából egyértelmű jele volt annak, hogy az Egyesült Államok stratégiája Kína gazdasági növekedésének és geopolitikai előretörésének megfékezésére irányult. Az Obama-adminisztráció számára a „pivot” politikája, amely a térségbe irányuló amerikai elköteleződés fokozására tett kísérlet volt, egyértelmű választ adott arra a dilemmára, hogy miként kezeljék Kína felemelkedését. Az új stratégia célja az volt, hogy megerősítse az amerikai szövetségeseket, miközben fenntartja Kínával való együttműködés lehetőségét a közös érdekeltségek területén.

A 2011-es „Pacific Century” című Hillary Clinton-cikk és az azt követő politikai döntések világossá tették, hogy az Egyesült Államok az ázsiai–csendes-óceáni térségben új irányvonalat kíván képviselni. A "rebalance", vagyis az erőforrások áthelyezése, egy olyan politikai irányvonal volt, amely elsősorban Kína növekvő befolyásának ellensúlyozására szolgált. Az Obama-kormányzat ezen belül igyekezett szorosabb kapcsolatokat építeni az olyan hagyományos szövetségesekkel, mint Japán és Dél-Korea, miközben a térségben a demokratikus értékek és az emberi jogok védelme is prioritásként szerepelt.

Kína természetesen nem maradt tétlen. A TPP-től való kizárás hatására a kínai vezetés saját geopolitikai és gazdasági kezdeményezéseket indított, mint például a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (RCEP), amely a világ legnagyobb kereskedelmi blokkja lett, és amely az Egyesült Államokat kizárva építette ki a kapcsolatait. Emellett a Belt and Road Initiative (B&R) projektje a XXI. századi selyemút megújítását célozta, amely a Kínai Közép-Ázsiától Európáig terjedő gazdasági és infrastrukturális fejlődés támogatását foglalja magában.

Az Egyesült Államok politikai és gazdasági irányvonala, amely a „kínai fenyegetés” kezelésére összpontosított, számos feszültséget hozott felszínre a térségben. Kína diplomáciai törekvései, amelyek a nemzetközi hatalmi egyensúly megerősítésére irányultak, egyre inkább szembekerültek a hagyományos amerikai szövetségi struktúrával, amely igyekezett fenntartani dominanciáját a csendes-óceáni térségben. Azonban ezen erőfeszítések ellenére Kína gazdasági befolyása továbbra is jelentős maradt, és egyre inkább meghatározó szereplővé vált a globális politikai színtéren.

A stratégiai megfontolások közepette az Egyesült Államok kénytelen volt újragondolni, hogyan biztosíthatja a térségben való hosszú távú jelenlétét anélkül, hogy Kína ellenségeskedését provokálná, miközben megőrzi gazdasági és biztonsági érdekeit. Az ázsiai politikai táj a jövőben is bonyolult és dinamikusan változó marad, és a geopolitikai verseny továbbra is kulcsszerepet fog játszani az Egyesült Államok és Kína kapcsolataiban.

Miért vonul vissza Amerika a globális vezetésből?

A hidegháború időszaka és annak következményei napjainkban újra és újra felvetik a kérdést: miért vonul vissza Amerika a globális politikai és gazdasági térképről, és mi lesz a szerepe a jövőben? A válasz nem egyértelmű, és a legtöbb megfigyelő számára aggodalomra ad okot. Azonban mindenképpen elkerülhetetlen, hogy a világpolitikai viszonyok átalakuljanak, és hogy az Egyesült Államok szerepe csökkenjen a következő évtizedekben.

Azonban az amerikai birodalom visszavonulása már évek óta zajlik. Az egyoldalú dominanciát ideiglenesen eltakaró "egypólusú pillanat" (mint például a 2003 előtti évtized, amikor úgy tűnt, hogy Amerika nem talál komoly ellenfelet) lassan elhalványul, és az Egyesült Államok már nem képes azt a globális vezető szerepet betölteni, amelyet egykor természetesnek vélt. A visszavonulás nemcsak katonai vagy politikai területen érezhető, hanem gazdaságilag is, mivel a világ többi része, különösen Kína és az európai országok, egyre inkább igyekeznek autonóm módon alakítani a globális normákat.

Az Egyesült Államok, mint birodalom, már nem létezik a klasszikus értelemben, de a birodalmi gondolkodásmód még mindig jelen van. Az „amerikai kivételesség” fogalma, amelyet gyakran emlegetnek a politikai diskurzusban, a valóságban nem más, mint egy ideológiai leplezés, amely alatt az amerikai hatalom és befolyás gyakran "természetesnek" tűnik. A kifejezés nemcsak a gazdasági és katonai hatalomra, hanem annak erkölcsi felelősségére is utal, amit Amerika a világ előtt vállal: a szabadság, a demokrácia és a fejlődés előmozdítását. Hillary Clinton beszéde a 2016-os választási kampányban jól tükrözi ezt a mentalitást, amikor Amerika "vezető szerepét" és "kivételességét" hangsúlyozza, miközben a nemzetek közötti hierarchiát is fenntartja.

A birodalom visszavonulásának legfőbb oka nemcsak külső tényezőkben keresendő, hanem az Egyesült Államok belső átalakulásában is. Az imperialista gondolkodás lassan elhalványul, és egyre inkább eltolódik egy olyan ország irányába, amely már nem törekszik globális dominanciára. Az "imperializmus" kifejezés gyakran elkerülésre kerül, helyette olyan kifejezéseket alkalmaznak, mint a "puha hatalom" vagy a "globális vezetés", amelyek a külpolitikai fellépések konszenzuálisabb, de nem kevésbé hatékony módját képviselik.

Ez a folyamat azonban nem mentes a veszélyektől. Az Amerikai Egyesült Államok, amely már nem képes fenntartani egykori birodalmi hatalmát, megpróbálja elkerülni a nemzetközi vákuumot, amelyet a visszavonulás okozhat, de ennek ára a globális szerepe csökkenése és a nemzetközi kapcsolatokban való bizonytalanság növekedése. Különösen figyelembe kell venni a külső tényezőket, mint Kína és Oroszország növekvő befolyása, amelyek tovább csökkenthetik Amerika globális dominanciáját.

A "puha hatalom" fogalma, amely Joseph Nye szerint egy olyan politikai eszköz, amely lehetővé teszi egy ország számára, hogy befolyásolja mások politikai döntéseit anélkül, hogy katonai vagy gazdasági kényszert alkalmazna, nem alternatívája, hanem kiegészítője a hagyományos birodalmi hatalomnak. Az Egyesült Államok birodalmát valójában nemcsak az állami intézmények, hanem az úgynevezett nem állami szereplők (NSA-k) is építették. Az ő jelenlétük és tevékenységük segítette elő az amerikai értékek terjedését és biztosította az amerikai hatalom fennmaradását világszerte.