A XX. század első harmadában a tudományos és filozófiai gondolkodás alapvető változásokon ment keresztül. Azokat a szilárd alapokat, amelyekre a tudományos megértés és a morális igazságok korábban épültek, kezdtek kétségbe vonni. Az empirikus tudomány hagyományos matematikai és logikai alapjai, amelyek a kutatók szándékaitól és értékeitől függetlenek voltak, veszélybe kerültek. Ez az alapvető változás a két világháború közötti évtizedekben különösen erőteljesen érezhetővé vált.

Albert Einstein általános relativitáselméletének megalkotása például világosan demonstrálta az euklideszi geometriának a fizikai univerzum leírásában való elégtelenségét. Az ő munkája, valamint C.I. Lewis és mások nem-arisztotelészi, többértékű logikák kidolgozása azt sugallja, hogy a „valóság” és „hazugság” fogalmai már nem állják meg a helyüket a tudományos interpretációk alapjaként. A gondolatok kontextusfüggővé váltak, és nem lehetett már biztosan és abszolút módon meghatározni őket.

A fizika, a maga „komplementaritás” elvével (Niels Bohr), „meghatározhatatlanság” elméletével (Werner Heisenberg) és a kvantummechanika felemelkedésével, az új relativitás legszembetűnőbb példáját adta. Az a felfogás, hogy semmi sem fix vagy abszolút, hogy minden változó, bizonytalan és vitatható, egyre inkább elterjedt a tudományos közösségekben és a társadalmi gondolkodásban is. Mindez mély hatást gyakorolt az etikai elemzés területére is. Walter Lippmann 1929-es műve, az „A Preface to Morals” (Előszó az erkölcshöz) kiválóan illusztrálja, hogyan dolgoznak a modernitás savai a régi biztos igazságok, szabályok és normák aláásásán. Lippmann úgy fogalmazott, hogy a modern ember számára „nincs olyan elmélet, amelynek az események jelentését és értékét kötelező érvényűen el kellene fogadnia.” A világban nincs már olyan erkölcsi hatalom, amelyhez el lehetne fordulni, helyette „vélemények, divatok és hóbortok kényszerítenek minket”.

A kulturális antropológia, amely a háború előtt viszonylag kis érdeklődést váltott ki, új olvasókat és követőket szerzett magának. A kulturális relativizmus, amelyet olyan kiemelkedő gondolkodók képviseltek, mint Franz Boas, Ruth Benedict és Margaret Mead, elfogadta, hogy az idegen kultúrák normáit a kutatók nemcsak tolerálják, hanem saját társadalmaik normáival szemben is szkeptikusak lettek. A kulturális relativizmus, mint fő irányvonal, hozzájárult a biztos igazságok és abszolútumok fokozatos felbomlásához minden területen.

A jogi realizmus is ebben a szellemi környezetben virágzott, és új megközelítéseket hozott a jogászi gondolkodásba. A hagyományos jogi elméletek, amelyek szerint a jog a változatlan igazságok és elvek alapján épül fel, kezdtek teret adni annak az elképzelésnek, hogy a jog csupán azt tükrözi, amit a bírák cselekszenek. A jogi realizmus képviselői, mint például Roscoe Pound, egyértelműen kifejezték, hogy a jog nem más, mint a bírósági döntéshozatal eredménye, amely számos tényezőtől függ, mint például a bírák előítéletei, félreértései és torzításai.

A történettudomány képviselői is egyre inkább elmozdultak a relativizmus felé. Carl Becker és Charles Beard híres beszédei az 1930-as évek elején kijelentették, hogy a történelem értelmezése széles spektrumot ölel fel, és semmi sem lehet véglegesen rögzített. Az „objektív” történelem nem létezik; mindenki saját értékrendje, érdekei és társadalmi háttér alapján értelmezi a múltat. A történelem kutatásához szükséges alapvető értékek mindig is a történész szubjektív hozzáállásától függtek.

A demokratikus kormányzás, amelynek alapja a népi támogatás, ennek a szellemi forradalomnak az egyik legnagyobb kihívás elé állítja magát. A politika és a kormányzás nem csupán az igazság és a racionális érvek alapján működik. Thurman Arnold, Franklin D. Roosevelt kinevezett igazságügyi minisztere, úgy vélte, hogy a társadalmi intézmények működéséhez szükség van a mítoszokra, szimbólumokra és hiedelmekre, amelyeket az emberek szívesen elfogadnak, mert segítségükkel képesek maguknak értelmet adni a világban. A demokrácia működéséhez szükséges népszerű támogatás gyakran nem az igazság és a tények, hanem az érzelmi apellálás és a társadalmi mítoszok révén biztosítható.

A relativizmus tehát nemcsak a tudományos gondolkodás területén hozott változást, hanem az egész társadalmi és politikai gondolkodásban is. Az új értelmezési keret, amely mindent bizonytalan, változó és vitatható jellegűvé tett, egyben új kihívások elé állította a demokratikus intézményeket, amelyek nemcsak az értelem, hanem az érzelmek és mítoszok segítségével is próbálták megszerezni a szükséges támogatást. A társadalmi és politikai rendszerek működése tehát már nem csupán a racionális érvek mentén történik, hanem mélyen gyökerezik az emberek hiedelmeiben, álmaiban és vágyakozásaiban. Az ilyen környezetben a demokrácia nemcsak a politikai döntéshozatal, hanem a társadalom egészének integritása szempontjából is új kérdéseket vet fel.

Mi a posztmodern igazság és miért van szükség a "tények" újragondolására?

A posztmodern filozófiák és kultúrák a nyugati gondolkodás legmélyebb alapjait kérdőjelezik meg, különösen az igazság, a valóság, és a tények természetét. A postmodernizmus, amely a dekonstrukciós és más antiracionális megközelítések szellemében fejlődött, a hagyományos filozófiai alapelvek és logikai megközelítések ellen irányul. A posztmodern filozófusok, mint például Friedrich Nietzsche és Martin Heidegger, alapjaiban kérdőjelezték meg a hagyományos igazságfogalmakat és a valóság objektív megismerhetőségét. Nietzsche szerint az emberi élet "minden tekintetben hamis", és az általa igazságnak tartott dolgok valójában illúziók. A világra vonatkozó emberi értelmezési sémák, bár praktikusak, alapvetően megtévesztőek és a valóság elhomályosítására szolgálnak. Heidegger pedig azt hangsúlyozza, hogy minden "igazság" alapvetően perspektivikus, és hogy minden igazság, amit képviselünk, más lehetséges igazságokat rejt el.

Ezek az eszmék nemcsak a filozófiában, hanem az 1900-as évek művészeti és irodalmi irányzataiban is tükröződtek. A szürrealizmus, dadaizmus és absztrakt expresszionizmus mind a megszokott rendek és valóságok megingatására törekedtek, hogy előmozdítsák a tudattalan, irracionális, diszkontinuitással teli formákat és gondolatokat. A posztmodern művészetek és kultúra tehát nemcsak a racionális gondolkodást és a logikát tagadja, hanem egy újfajta, elmosódott, fluid és széttöredezett világkép kialakulásához vezetett, ahol a "konstrukció" és a "zavartság" kulcsszavak.

Richard Rorty, a pragmatikus amerikai filozófus, a "Philosophy and the Mirror of Nature" című művében az epizódikus gondolkodás és az igazság reprezentációjának elhagyására szólít fel. Ahelyett, hogy a tudást a valóság pontos tükrözésének tekintenénk, Rorty azt javasolja, hogy inkább a hitek társadalmi igazolásával foglalkozzunk, és tekintsük az igazságot társadalmi jelenségként, nem pedig egy szubjektum és a valóság közötti transzakcióként.

A posztmodernizmus következményeként számos új filozófiai áramlat jelent meg, amelyek az abszolút igazságot és objektivitást radikálisan elutasítják. A posztmodern és posztsztrukturalista gondolkodás, amely a modernizmusra adott válaszként jött létre, nemcsak hogy elvetette a világ és a valóság egységes értelmezését, hanem azt is, hogy az emberi szubjektivitás és társadalmi helyzetek hogyan formálják a valóság megértését. A posztmodern művészetek és eszmék tehát nemcsak a ráció elutasítását jelentették, hanem egy új, fluid, szétforgácsolt valóságot is, amelyben minden állítás és minden értelmezés elkerülhetetlenül egy újabb, elrejtett igazságot vagy ellentétet hordoz magában.

A posztmodernizmus radikalizmusa egyre inkább teret nyert a nyilvános diskurzusban, különösen a 1960-as évek amerikai ellenkultúrájában. A franciák, mint Jacques Derrida, Michel Foucault, Jean Baudrillard és Jacques Lacan, mind hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai gondolkodásban elmélyedjenek ezek az eszmék, amelyek az igazság és a valóság relatívitásának hirdetésére törekedtek. A posztmodern kultúra hatására az "igazság" fogalma nemcsak elvont, hanem mindennapi szintre került. A politikai diskurzusban a "fake news" és az alternatív tények megjelenése, amelyek ellentmondanak a hagyományos igazságfogalomnak, komoly kihívást jelentenek a demokráciának.

A társadalom számára különösen fontos kérdés az, hogy miként alakítható a jövő politikai és társadalmi diskurzusainak kerete, ha az igazság, a tények és a valóság relatívvá válnak. A "poszt-igazság" fogalma egy olyan társadalomra utal, ahol az érzelmi és személyes meggyőződések az objektív tények helyébe lépnek, és ez a jelenség komoly hatással van a közvélemény alakítására, sőt a demokráciák működésére is. A "fake news" vagyis a hamis hírek terjedése, a társadalom szándékos félrevezetése egyre inkább rákényszeríti a közönséget arra, hogy kételkedjen a hagyományos forrásokban és elgondolkodjon a valóság természetéről.

Bár a posztmodernizmus hatásai több évtizedes vitát váltottak ki, az, hogy miként jelenik meg és hogyan értelmezzük a "tények" kérdését, a demokrácia és a közélet szempontjából egyre fontosabbá válik. A jövő kihívásai nemcsak filozófiai, hanem praktikus szinten is megkövetelik, hogy újragondoljuk a tudás és igazság fogalmát, miközben igyekszünk fenntartani a közösségi diskurzust és az egyetemes értékeket, amelyek a demokráciák alapját képezik.

Miért vált az „amerikai közjó” a demokratikus vita egyik legellentmondásosabb fogalmává?

Az amerikai politikai kultúra egyik legtöbbször emlegetett, ugyanakkor leginkább félreértett eleme a „közjó” fogalma. Ezt a kifejezést – public good – a közélet szereplői gyakran használják, mégis ritkán határozzák meg világosan. A politikai retorikában visszatérően jelen van, legyen szó konzervatív vagy progresszív körökről. Ugyanakkor a jelentéstartalma kontextusfüggő: míg egyesek számára a közjó a társadalmi kohézió és a közösségi szolidaritás szinonimája, mások szerint a szabadság individualista értelmezésének korlátja.

Az amerikai gondolkodásban a „közjó” mélyen gyökerezik a republikánus eszmerendszerben, ahol az erény, a kötelesség és a kollektív felelősségvállalás a szabadság gyakorlásának feltétele. A puritán hagyomány, valamint a republikánus értékekre épülő alapító koncepciók világosan jelezték, hogy az egyén csak akkor lehet szabad, ha az erény által vezérelt és részt vesz a közösség önkormányzatában. Ebből az alapállásból fejlődött ki az a felfogás, amely szerint a közjó nem csupán elérendő cél, hanem morális kötelesség.

A 20. század második felében azonban az individualizmus előtérbe kerülésével ez az értelmezés fokozatosan háttérbe szorult. A gazdasági bőség, amelyet olyan szerzők elemeztek, mint például „A People of Plenty” vagy az „American Character” szerzői, megerősítette a személyes érdem narratíváját. Az állam szerepe – különösen a jóléti államé – vitatottá vált, miközben a közintézményekbe vetett bizalom jelentősen megrendült. A Pew Research Center adatai, valamint a közvélemény-kutatások egyértelműen mutatják, hogy a közjó fogalma egyre inkább polarizálódott: míg a progresszívek a szociális igazságosság eszközeként tekintenek rá, a konzervatívok az egyéni szabadság korlátozásaként értelmezik.

A nyilvánosság szerepe e folyamatban kulcsfontosságú. Az amerikai társadalomban hosszú ideig a nyomtatott sajtó, majd a közszolgálati rádió és televízió volt a közjó egyik letéteményese – ezek az intézmények olyan közös referenciapontokat biztosítottak, amelyek a kollektív párbeszéd alapját képezték. A Pulitzer-díj, mint a minőségi újságírás elismerése, szintén a közjó kulturális megerősítését szolgálta. Azonban a digitális média és a közösségi platformok, amelyekre olyan szerzők is reflektáltak, mint Cass Sunstein vagy Robert Putnam, fragmentálták a közbeszédet. Az információs túlterheltség, a „post-truth” jelenség és a törzsi gondolkodás térnyerése aláásta a közjó közmegegyezésen alapuló fogalmát.

A demokratikus vita szempontjából különösen veszélyes, hogy a „közjó” eszméje technokrata racionalitás vagy morális absztrakció szintjén reked. A társadalomtudományos elemzések, filozófiai diskurzusok – például Richard Rorty vagy Michael Sandel munkái – ugyan igyekeznek újraértelmezni e fogalmat, de a politikai gyakorlatban továbbra is éles határvonal húzódik az egyéni jogok és a közösségi felelősség között. A közjóról szóló diskurzus így gyakran elveszik a retorika és a politikai haszonelvűség dzsungelében.

Fontos megérteni, hogy a közjó nem pusztán elvont eszmény, hanem társadalomszervező erő, amely vagy megerősíti, vagy szétzilálja a demokratikus rendet. Amikor a közjó intézményes garanciái – legyen szó közoktatásról, egészségügyről vagy médiáról – gyengülnek, a társadalmi bizalom is megrendül. Ezzel párhuzamosan felerősödnek a politikai radikalizmus és a társadalmi atomizáció folyamatai, amelyek hosszú távon aláássák a demokratikus stabilitást.

A közjóhoz való visszatérés nem a múlt restaurációját jelenti, hanem egy újfajta konszenzus kialakítását, amelyben a közérdek nem ideológiai fegyver, hanem a társadalmi kohézió alapja. Ehhez azonban elengedhetetlen a közösségi intézmények megerősítése, a kritikai gondolkodás ösztönzése, valamint a közéletben való aktív részvétel újraértelmezése – nem mint választói kötelesség, hanem mint erkölcsi és társadalmi gyakorlat.

Hogyan segíthet a felfüggesztéses edzés a karcsú hasizmok elérésében?
Mit jelent Parsley története a női archetípusok tükrében?
Hogyan hozzunk létre mélyebb fényképeket és vonzóbb élményeket?