Hogyan alakította az Egyesült Államok és a Szovjetunió a második világháború utáni nemzetközi intézményeket és befolyási övezeteket?

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) működését és hatalmi egyensúlyát a második világháború utáni nagyhatalmi érdekek alakították ki, különösen az Egyesült Államok és a Szovjetunió részéről. Az amerikaiak tudatosan törekedtek arra, hogy az ENSZ-ben – különösen a Közgyűlésben és az Ideiglenes Bizottságban – olyan mechanizmusokat alkalmazzanak, amelyek lehetővé tették számukra a befolyás érvényesítését anélkül, hogy a Biztonsági Tanács vétójogával kelljen élniük. Ez az amerikai taktika különösen sikeresnek bizonyult olyan esetekben, mint Görögország, ahol a monarchista jobboldali kormányzatot támogatták a baloldali felkelés ellenében.

Az amerikai beavatkozás módszerei nem mindig voltak kifinomultak. Az 1951-es népirtás elleni nemzetközi egyezmény ratifikációja után az afroamerikai jogvédő szervezet petíciója az Egyesült Államok népirtással való vádját fogalmazta meg, ám a kezdeményezés elakadt a hivatalos akadályok miatt, a szervezők mozgását korlátozták. Ugyanakkor az USA nem mindig tudta megakadályozni az ENSZ-ben az ellenvéleményeket, például a dél-afrikai indiai kisebbség helyzetének bírálatát 1946-ban. Az 1950-es és 60-as években azonban a szovjetbarát országok tagságának bővülése megnehezítette az Egyesült Államok dominanciáját, amely 1970 után már aktívabban alkalmazta a vétót, hogy legalább a szervezet működését saját érdekei ellen ne engedje.

Az Egyesült Államok diplomáciai elitje is tudatában volt a szovjet befolyási törekvéseknek, George Kennan január 1945-ös levelében egyértelműen leírta a Szovjetunió háborús érdemeit, de egyben jelezte a veszélyt is, amit a szovjet terjeszkedés jelenthet. Kennan, akit a „containment” (megszorítás) elméletének atyjaként tartanak számon, eredetileg gazdasági és politikai korlátozást javasolt, nem pedig katonai konfrontációt. Mégis a későbbi amerikai politika, a Truman-doktrína és az NSC-68, radikálisan eltért attól az iránytól, amit ő képviselt. Élete során folyamatosan ellenállt a fegyverkezési verseny fokozásának és a katonai agressziónak, mégis az általa lefektetett elvek szolgáltak alapul a hidegháborús politika militarizálódásához.

Miért a dekolonizáció hatása az Egyesült Államok külpolitikájára Afrika és az amerikai szövetségesek számára

Az Egyesült Államok számára az afrikai dekolonizáció nemcsak egy geopolitikai döntés, hanem egy olyan stratégiává vált, amelyben az amerikai gazdasági és politikai érdekei szorosan összefonódtak. Az amerikai kormány célja az volt, hogy olyan környezetet alakítson ki, amely vonzóvá teszi Afrikát a Nyugat és az Egyesült Államok számára, miközben biztosítja, hogy a szovjet befolyás ne terjedjen el a kontinensen. A dekolonizáció folyamata 1956-ban vette kezdetét, és 1990-re lezárult, jelentős hatással a kontinens politikai és gazdasági jövőjére, miközben az Egyesült Államok számára biztosította, hogy Afrika ne váljon a Szovjetunió számára nyitott politikai tereppé.

A dekolonizáció során az Egyesült Államok többek között igyekezett elkerülni, hogy a frissen függetlenedő afrikai államok szovjet orientációt vegyenek fel, miközben megőrizték a gazdasági hozzáférést a természeti erőforrásokhoz, amelyek kulcsszerepet játszottak az amerikai ipar számára. Az Egyesült Államok és szövetségesei – a volt gyarmattartó hatalmak, mint például Nagy-Britannia és Franciaország – mindent megtettek annak érdekében, hogy az új afrikai nemzetek a Nyugat oldalán maradjanak, ne hagyva teret a szovjeteknek, akik igyekeztek kihasználni a politikai vákuumot.

A Kongó esete, amely 1960-ban vált függetlenné, jól tükrözi az Egyesült Államok hibáit és ellentmondásos szerepét. Az ország gazdag ásványkincsekkel rendelkezett, és a függetlenségi folyamatot követően hamarosan polgárháborúba süllyedt. Patrice Lumumba, a radikális nacionalista miniszterelnök, aki a szovjetekhez fordult segítségért, végül CIA által támogatott puccs következtében elhunyt. Az Egyesült Államok tehát ahelyett, hogy a független Kongót támogatta volna, inkább a belső konfliktust és a szovjet befolyás terjedését próbálta megakadályozni, ami súlyos diplomáciai következményekkel járt.

Bár a dekolonizáció elméletileg a hidegháború egyik legfontosabb szempontjaként jelent meg az Egyesült Államok külpolitikájában, számos afrikai ország, mint Guinea vagy Ghána, megpróbált semleges maradni, nem választottak egyértelműen a szovjet vagy amerikai oldal mellett. Az amerikai politika eredményeként a dekolonizált országok nagy része vagy pro-amerikai, vagy legalábbis semleges maradt, de ez nem minden esetben volt fenntartható, mivel az afrikai politikai táj folyamatosan változott.

Angola függetlenné válása 1975-ben más fontos példája az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség helytelen döntéseinek. Angola egy olyan helyszínné vált, ahol a hidegháborús szembenállás kiterjedt a katonai és politikai támogatás formájában. A szovjetek és kubaiak a MPLA (Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) mögé álltak, míg az Egyesült Államok és dél-afrikai apartheid rezsim a másik oldalt támogatták. Az Egyesült Államok ezen döntései végül tíz évnyi további háborúhoz vezetettek, miközben az Egyesült Államok történelmileg téves oldalon állt, nem támogatta a dekolonizációt, és szövetséget kötött az apartheid rezsimmel.

A dekolonizáció és az afrikai országok függetlensége tehát nemcsak a szovjet-amerikai versengés színtere volt, hanem komoly morális és diplomáciai kihívások elé állította az Egyesült Államokat. A külpolitikai döntések, amelyek sok esetben a gazdasági érdekek és ideológiai felfogások köré csoportosultak, hosszú távon formálták a kontinens politikai és társadalmi fejlődését. Az afrikai dekolonizáció tanulságai fontos figyelmeztetést jelentenek arra, hogy a nemzetközi beavatkozásokat, különösen a politikai és gazdasági érdekek alapján hozott döntéseket, alapos mérlegelésnek kell alávetni.

Ahhoz, hogy a dekolonizáció folyamata és az amerikai külpolitika viszonyulása még inkább érthető legyen, fontos figyelembe venni, hogy az Egyesült Államok célja nem csupán a szovjet befolyás megakadályozása volt, hanem az is, hogy Afrika gazdaságilag integrálódjon a globális piacba, különösen az amerikai cégek számára. A Nyugat célja volt, hogy az afrikai országok gazdaságát és erőforrásait a világpiacon való aktív szerepvállalásra ösztönözze.