Miért értékeljük félre az egyenlőtlenséget? A társadalmi pozíciók észlelése és torzulása

Nem tekinthetjük az emberek érdekeit, értékeit és törekvéseit egyszerűen a gazdasági vagy demográfiai jellemzőik „leolvasható” kivetülésének. Az egyéni azonosulások politikailag közvetítettek és konstruáltak, s ebből fakadóan a társadalmi egyenlőtlenségek érzékelése is kulturálisan és politikailag formált nézőpontokon keresztül történik. A kérdés nem csupán az, hogy mekkora az egyenlőtlenség, hanem az is, hogy az emberek mennyire pontosan érzékelik azt, és milyen tényezők alakítják az erről alkotott képeiket.

Számos kutatás szerint az emberek gyakran pontatlanul érzékelik országuk egyenlőtlenségi szintjét. Rendszerint alábecsülik a jövedelmi különbségeket, félreismerik saját helyzetüket a társadalmi hierarchiában, és e téves észlelések gyakran függetlenek az objektív gazdasági mutatóktól. A valóságtól elrugaszkodott elképzelések különösen jellemzőek azokra a társadalmakra, ahol az egyenlőtlenség extrém mértékű – paradox módon épp ezekben az országokban nagyobb a tolerancia a társadalmi különbségekkel szemben.

Egyes országokban – például a Fülöp-szigeteken vagy Dél-Afrikában – az emberek nagyságrendekkel túlbecsülték egyes szakmák átlagjövedelmét, míg más országokban, például az Egyesült Királyságban, drasztikusan alábecsülték a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti jövedelmi különbségeket. Ez nem csupán pontatlanság kérdése, hanem annak következménye, hogy a társadalmi valóság – különösen a csúcsok és mélypontok – láthatatlan marad a többség számára. A leggazdagabbak életmódja olyan szinten elkülönül a társadalom többi részétől, hogy az összehasonlítás egyszerűen megszűnik érvényes lenni.

A társadalmi pozíció szubjektív érzékelése szintén erősen torzított. Az emberek hajlamosak saját helyzetüket a társadalom középső rétegeibe sorolni – függetlenül attól, hogy valójában a jövedelmi skála melyik végén helyezkednek el. A legszegényebbek közül is csak kevesen érzékelik magukat az alsó osztályhoz tartozónak, sőt sokan közülük is inkább középosztálybelinek gondolják magukat. Hasonlóképpen, a leggazdagabbak közül sokan úgy vélik, hogy átlag alatti jövedelemmel rendelkeznek. Ez a széles körű torzítás univerzálisnak tűnik – megjelenik szegény országokban, gazdag társadalmakban, piacgazdaságokban és posztszocialista rendszerekben egyaránt.

A szubjektív társadalmi helyzetérzékelés és az objektív körülmények között van ugyan némi kapcsolat – például a magasabban iskolázottak némileg magasabbra sorolják magukat –, de az összefüggés gyenge. Az ország gazdasági állapota azonban jelentős hatással bír: a gazdagabb országok lakói általában magasabb társadalmi helyzetbe pozicionálják magukat, míg a munkanélküliséggel küzdő országokban – még ha azok egyébként gazdagok is – az emberek alacsonyabbnak érzik saját státuszukat.

Az ismerethiány és a strukturált félreértések következményeként sokan rosszul ítélik meg nemcsak mások helyzetét, de sajátjukat is. Az emberek nem érzékelik, hogy hol helyezkednek el a társadalmi ranglétrán, és emiatt gyakran nem azonosítják saját érdekeiket a redisztribúciós politikákkal. Ha valaki azt hiszi, hogy középen van, miközben valójában a társadalom alsó 20%-ába tartozik, nem fogja a társadalmi újraelosztást saját érdeke képviseletének tekinteni.

A politikai következmények is ebből a félreismerésből erednek: az egyenlőtlenségek politikai hatásairól szóló elméleteket sokkal inkább az észlelt, mintsem a tényleges egyenlőtlenségek felől kell megközelíteni. A társadalmi attitűdök formálásában kulcsszerepet játszik, hogy az emberek mit gondolnak igazságosnak, mit hisznek valóságnak – függetlenül attól, hogy az objektív adatok mit mutatnak. A vélt egyenlőtlenség sokszor nagyobb hatással bír a politikai viselkedésre, mint a tényleges gazdasági különbségek.

Fontos megérteni, hogy az egyenlőtlenségek társadalmi észlelésének torzulásai nemcsak a gazdasági tájékozottság hiányából erednek, hanem a társadalmi kommunikációs mezők szűkösségéből is. A nyilvánosságban ritkán jelennek meg hiteles és érzékenyen bemutatott képek a strukturális szegénységről vagy a szupergazdagok életmódjáról. Ezen felül, a társadalmi osztály fogalma gyakran elhomályosul, helyét pedig egyéni érdem, mobilitás és önfelelősség diskurzusai veszik át. Ez pedig tovább nehezíti annak felismerését, hogy az egyenlőtlenségek sokszor nem egyéni hibák, hanem rendszerszintű különbségek eredményei.

Miért fontos az egyenlőtlenség kérdése?

Az egyenlőtlenség kérdése az utóbbi évtizedekben ismételten a közbeszéd középpontjába került, mivel az 1970-es évektől világszerte drámai mértékben növekedett az jövedelmi és vagyoni különbségek mértéke. A világ leggazdagabb 1%-a ma már több vagyonnal rendelkezik, mint az összes többi ember, míg nyolc férfi birtokol annyi vagyont, mint a világ legszegényebb felét alkotó közel 4 milliárd ember (Oxfam, 2017). Az egyenlőtlenség növekedésének okai rendkívül bonyolultak. Néhányan a globalizációra és a technológiai változásokra hivatkoznak, mint a kulcsfontosságú tényezőkre, míg mások a kapitalista gazdaságok belső sajátosságait, illetve a 1970-es évektől kezdődően elterjedt neoliberális politikák hatását tartják meghatározónak (Stiglitz, 2016; Piketty, 2013; Brankovic, 2016; Therborn, 2013).

De az egyenlőtlenség növekedése nem elkerülhetetlen. Az egyenlőtlenség nem egyszerűen a globális gazdasági erők vagy a technológiai változások elkerülhetetlen következménye. Az egyenlőtlenség nem minden országban növekvő tendencia. Vannak olyan országok, ahol az egyenlőtlenség stabil maradt, sőt csökkent (például Oroszország, Mexikó, Thaiföld, Algéria, Tunézia, a Fülöp-szigetek, Irán, valamint a latin-amerikai és karibi országok többsége) (Hassell, 2018; Roser és Ortiz-Ospina, 2016; Salverda et al., 2014; Nolan et al., 2014). Ezen eltérések azt mutatják, hogy a nemzeti intézmények, a politikai környezet és a kormányzati intézkedések (mint például az újraelosztó adózás, a közszolgáltatásokba, oktatásba és jóléti rendszerekbe történő befektetés, a munkajog szabályozása, a megélhetési bér és az erős szakszervezetek) jelentős hatással lehetnek az egyenlőtlenségre.

A közgazdászok egy része feltételezi, hogy az embereknek érdekükben állna az egyenlőtlenség kérdése, és megdöbbennek, amikor úgy tűnik, hogy az emberek nem eléggé törődnek vele. De miért kellene foglalkozniuk ezzel a problémával? Egyesek azt állítják, hogy ha az egyenlőtlenség versenyt és gazdasági növekedést generál, amelyből mindenki profitál, akkor nincs ok aggodalomra. Mások a szegénységet, nem pedig az egyenlőtlenséget tartják a valódi problémának, és azt állítják, hogy ha az egyenlőtlenség növekedése gazdasági növekedést eredményez, amely csökkenti a szegénységet, akkor maga az egyenlőtlenség is pozitív hatású lehet. Ez a „trickle down” gazdaság politika egyik alapgondolata, de vannak filozófiai érvek is, amelyek szerint az egyenlőtlenség igazolható, ha ez javítja a társadalom legszegényebb rétegeinek helyzetét (Rawls, 1971). Mások azt mondják, hogy ha az emberek jutalmai tükrözik kemény munkájukat és termelékenységüket, akkor nincs gond, mert az esélyegyenlőség és az eljárási igazságosság alapvetőbb elvek a kimeneti egyenlőségnél (Nozick, 1974).

Mindezek mellett a társadalmi mobilitás lehetőségei is korlátozottak, mivel az egyenlőtlenség fokozódásával csökken a lehetőség a társadalmi helyzetek változtatására. Az egyenlőtlenség hatása nemcsak a szegényebbekre, hanem a gazdagabb társadalmi rétegekre is kihat. Az emberek közötti versengés, a magasabb státusúak és a szegényebbek közötti szakadék egyre inkább társadalmi feszültségeket és stresszt gerjeszt, s a társadalmi különbségek növekedésével egyre nagyobb fokú bizalmatlanság és politikai instabilitás is jelentkezhet. A magas egyenlőtlenség hosszú táv

Hogyan értékelhető a társadalomtudományi tudás gyakorlati hasznosság alapján?

A pragmatizmus felfogása szerint a tudás nem absztrakt igazságként létezik, hanem eszköz az adott helyzetekben történő cselekvéshez. Ez azt jelenti, hogy a tudás érvényessége nem elméleti megalapozottságán, hanem gyakorlati alkalmazhatóságán, következményein keresztül mérhető. Dewey gondolatmenetét követve minden elmélet csak akkor bizonyul érvényesnek, ha a gyakorlatban, konkrét problémák megoldása során hasznosnak bizonyul. Így a társadalomtudományok sem valamiféle ismeretelméleti fölény vagy kívülálló, "isten-szemszögű" nézőpont alapján értékelhetők, hanem azon keresztül, hogy képesek-e hozzájárulni a társadalmi problémák gyakorlati megértéséhez és megoldásához.

A társadalomtudományi fogalmaknak operacionalizálhatónak kell lenniük, azaz olyan cselekvésekhez kell vezetniük, amelyek kipróbálhatók és értékelhetők. Ebből fakadóan a társadalomtudomány nem válhat technokrata vállalkozássá, amelyben a szakértők oldják meg az átlagemberek problémáit. A vizsgálódás minden társadalmi gyakorlat része, így nincs alapvető ismeretelméleti különbség a laikus és a tudományos tudás között. A különbség csupán a gyakorlati elköteleződés formáiban keresendő.

A tudományos vizsgálódás sikere nem abból fakad, hogy elvontabb vagy átfogóbb lenne, mint a hétköznapi szereplők nézőpontja, hanem abból, hogy demokratikusan szerveződik, több nézőpontot integrál, és ezáltal jobb lehetőséget biztosít a problémamegoldó stratégiák fejlesztésére és tesztelésére. A tudás tehát kollektív és pluralista gyakorlat eredménye, amelynek célja a közös cselekvés megszervezése és a gyakorlati nehézségek feloldása.

A nyilvánosság és annak problémái Dewey értelmezésében csak akkor kezelhetők, ha maga a nyilvánosság is átalakul: olyan nyilvánosságra van szükség, amelybe minden érintett szereplő beleszólhat, és amely kísérleti alapon, közösen keresi a racionális megoldásokat. Ez a nyilvánosság magába foglalja mindazokat, akiket közvetve érintenek bizonyos társadalmi tranzakciók következményei, így azokkal szemben kollektív felelősség is megfogalmazódik.

A pragmatizmus az elméleti kérdéseket gyakorlati problémákká alakítja, s minden tudást – beleértve a társadalomtudományos ismereteket is – az adott tapasztalati nehézségek megoldására irányuló vizsgálódás eszközének tekinti. A megértés mindig a gyakorlati tevékenységbe ágyazott, az emberek a mindennapi küzdelmeik révén értelmezik a világot. Ha egy gyakorlati cselekvés blokkolódik vagy akadályba ütközik, az kétséget és bizonytalanságot kelt, mely reflektív gondolkodást, mérlegelést és a gyakorlati érvelés újjáépítését vonja maga után.

Az emberek tudatosak, reflexívek és kalkulálnak, de nem mindig helyesen vagy kompetensen cselekszenek. A tévedés lehetősége állandó része a gyakorlati életnek. Azonban ha a hibázás képességét kizárólag a társadalmi egyenlőtlenségek működéséhez kötjük, akkor nem hagyunk teret arra, hogy az emberek valaha is helyesen cselekedjenek. Ehelyett a kétséget és hibákat az emberek konkrét gyakorlati küzdelmeiben és tapasztalataiban kell értelmeznünk.

Az értékelés – vagy Dewey kifejezésével élve, a "valuation" – nem előzetesen adott normák alapján történik, hanem az adott gyakorlat belső logikájából nő ki. Egy értékítélet csak akkor bizonyul helyesnek, ha sikeresen azonosít olyan cselekvést, amely ténylegesen képes feloldani a nehézséget, tisztázni a zavart, kielégíteni a szükségleteket vagy elkerülni a veszélyeket. A siker tehát mindig a gyakorlati helyzethez viszonyított, nem abszolút.

A társadalmi problémák – például az egyenlőtlenségek – nemcsak bonyolultak és többtényezősek, hanem megoldásuk is koordinációt kíván számos társadalmi szférán keresztül. A problémák értelmezése is változik a kollektív küzdelmek során, ahogy új megértési módokat alakítunk ki. Ezért az újfajta nyilvánosságok létrehozása nélkülözhetetlen – olyan nyilvánosságoké, amelyek képesek magukba integrálni azokat is, akik eddig ki voltak zárva a döntéshozatalból.

A demokratikus vizsgálódás tehát nem egyszerűen a részvétel biztosításáról szól, hanem arról, hogy maga a tudás és a problémaértelmezés is közösen formálódik. Az intézmények gyakran nem felelősek, vagy elérhetetlenek azok számára, akiket elvileg képviselniük kellene. Az olyan problémák, mint a környezeti válság, a migráció vagy a pénzügyi rendszer működési zavarai nem illeszkednek a jelenlegi politikai reprezentációs formákhoz. Sok esetben ezek a kérdések olyan intézmények hatáskörébe tartoznak, amelyek képtelenek érdemi választ adni.

A társadalomtudomány haszna nem az elméleti keretek bonyolultságában vagy a fogalmi pontosságban rejlik, hanem abban, hogy képes-e részt venni ebben a kollektív gyakorlatban – a problémák közös felismerésében, új cselekvési módok kipróbálásában és a közös tanulás folyamatában.