Lamont, a patricius üzletember, akinek dédnagyapja vezette a J.P. Morgant, higgadtan reagált, amikor Navarro nem volt hajlandó segíteni Connecticutt államot. Navarro közömbös válasza egyértelművé tette Lamont számára, hogyan látta a Fehér Ház a megosztott és szenvedő országot: „Nem akarok belekeveredni a kék államok politikájába” – mondta. Ez a megjegyzés tükrözte azt az elutasítást, amellyel a kormányzat viszonyult a demokrácia bizonyos területeihez, és ez a hozzáállás komoly akadályt jelentett a hatékony válságkezelésben.

Március közepén, egy héttel az után, hogy Elizabeth Warren befejezte kampányát a demokrata elnökjelöltségért, Joe Biden felhívta őt. Bár korábban kemény riválisok voltak, különösen a csődtörvény reformjának kérdésében, Biden most bejelentette, hogy el kívánja fogadni Warren megközelítését. Ez a fordulat váratlan volt, különösen, tekintve Biden korábbi, a hitelkártya-társaságokat támogató álláspontját. A telefonbeszélgetés során Biden mélyen hangsúlyozta a csődtörvény fontosságát és azt, hogy a reform miként segíthet a gazdaság peremén élő családokon. Ez a megnyilvánulás nem pusztán politikai taktika volt, hanem jelzés egy új irányvonalról a demokraták számára.

Biden kampánya kezdetben a változás helyett a kontinuitást és a stabilitást hirdette. Nem tett ígéretet radikális gazdasági reformokra, inkább az Obama-kormányzat eredményeinek folytatását hangsúlyozta. A politikai viták során nem a baloldali jelöltek ötleteinek tartalmát kérdőjelezte meg, hanem inkább azok megvalósíthatóságát. A baloldali programok, mint Warren csődtörvény reformja vagy Booker gyermekéhez kapcsolódó javaslatai, bár jelen voltak a nyilvános diskurzusban, nem alkották Biden kampányának központi elemét.

Azonban a 2020-as előválasztások során Biden megértette, hogy a demokraták többsége elsősorban Trump legyőzésére koncentrál, és nem egy radikális baloldali fordulatra. Ez magyarázza a választási sikereit, különösen a déli államokban, ahol az afroamerikai szavazók jelentős támogatást nyújtottak neki. Ugyanakkor az ország gyorsan változó valósága – a világjárvány és az abból fakadó társadalmi-gazdasági válság – új kihívásokat hozott. A hagyományos kampány eszközei, mint a nagygyűlések, megszűntek, a korábbi politikai üzenetek pedig már nem voltak elegendőek.

Ez a helyzet kényszerítette Bident arra, hogy átgondolja stratégiáját és nyitottabbá váljon a baloldali javaslatok felé, különösen azok felé, amelyek a társadalmi igazságosságot és a gazdasági egyenlőtlenségek mérséklését célozzák. Ebben az értelemben Biden szerepe nem csupán a status quo fenntartója, hanem egy átmeneti vezető, aki képes összefogni a pártot és reagálni a korszak kihívásaira.

Fontos megérteni, hogy a politikai verseny nem pusztán személyes ambíciók vagy ideológiai harcok összecsapása. Az események mélyebb összefüggéseket tükröznek, ahol a hatalom megszerzése mellett a társadalmi kohézió és az ország jövője is forog kockán. A 2020-as választási kampány arra is rávilágított, hogy a politikai vezetők kénytelenek kompromisszumokat kötni és változtatni korábbi álláspontjaikon a szélesebb társadalmi támogatás érdekében. Ez a dinamika fontos tanulságokat hordoz a demokratikus politika természetéről, a hatalom működéséről és a változás lehetőségeiről.

A politikai színpadon az egyéni döntések és gesztusok, mint Biden és Warren beszélgetése a csődtörvényről, messze túlmutatnak a személyes viszonyokon: ezek a pillanatok alakítják a politikai irányvonalakat és befolyásolják a mindennapi emberek életét. Az, hogy egy egykori rivális elfogadja a másik szakmai javaslatait, annak a jele, hogy a politika nem egy merev álláspontok összecsapása, hanem egy folyamatos alkalmazkodás, párbeszéd és együttműködés folyamata.

A járvány és az ebből fakadó válság mély társadalmi sebeket hagyott maga után, amelyekkel csak átgondolt, összetett politikai válaszokkal lehet megbirkózni. Ezért fontos, hogy a vezetők ne csupán a hagyományos kampányüzenetekre és régi stratégiákra hagyatkozzanak, hanem képesek legyenek új gondolatokat integrálni, a társadalmi igazságosságot és a gazdasági fenntarthatóságot előtérbe helyezni. Csak így válhatnak alkalmassá arra, hogy valódi egységet teremtsenek és választ adjanak a modern kor kihívásaira.

Miért vezet a társadalmi elszigeteltség és a viselkedésmanipuláció testi és lelki egészségkárosodáshoz?

Az elmúlt években végzett kutatások egyértelműen megmutatták, hogy a társadalmi elszigeteltség nem csupán érzelmi kellemetlenséget okoz, hanem közvetlenül összefügg a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a korai halálozás kockázatának drámai emelkedésével. Egy tanulmány szerint a szociálisan elszigetelt emberek 44%-kal nagyobb eséllyel szenvednek kardiovaszkuláris eseményeket, és 47%-kal nagyobb valószínűséggel halnak meg bármely okból, mint azok, akik stabil társas kapcsolatokkal rendelkeznek. A pénzügyi biztonság hiánya további, mintegy 30%-os kockázatnövekedést jelent. Ezek az adatok világosan mutatják, hogy a testi egészség és a társas közeg szoros kölcsönhatásban áll egymással, még akkor is, ha más tényezőket kizárunk.

Az emberi test és elme egységben működik, és ezt az egységet különösen jól példázza a magány érzete. Az az érzet, amelyet a mellkas közepén érzünk, amikor hiányzik valaki, nem csupán költői fordulat. A „szívem fáj” kifejezés mélyen beágyazott pszichofiziológiai tapasztalatot takar: a hiány, a veszteség és a magány valós testi érzetekben nyilvánul meg. A járványhelyzetben a hosszan tartó szociális távolságtartás és az elszigeteltség új szintre emelte e testi-lelki összefonódás következményeit, mivel a természetüknél fogva társas lényként fejlődött emberek egyik legalapvetőbb szükséglete sérült.

Az elszigeteltség nemcsak a szorongás, a depresszió vagy az agresszió fokozódásához vezethet, hanem hallucinációkhoz, memóriazavarokhoz, sőt, fizikai betegségekhez is. Az immunrendszer gyengülése, a stressz fokozódása és az érzelmi levezetés hiánya együtt olyan pszichoszomatikus folyamatokat indít el, ame

Hogyan vált az oltás ígérete a tömegek megtévesztésének eszközévé?

Az elmúlt évek tapasztalatai egyre inkább azt mutatják, hogy a társadalmakra gyakorolt nyomás és kényszer fokozódása nem véletlenszerű, hanem tudatosan felépített folyamat. Az oltások bevezetése előtt még nem létezett semmilyen, a nyilvánosság számára elérhető vakcina, majd hirtelen mind több készítmény jelent meg egy időben – rendkívül rövid tesztelési időszak után. Senki sem ismerheti hosszú távú hatásaikat. Ezzel párhuzamosan a hatalom a Nürnbergi Kódex alapelveivel szögesen ellentétesen cselekedett, amely egyértelműen tiltja az orvosi beavatkozások kikényszerítését vagy az azokhoz való kényszerű hozzájárulást.

Az embereket mégis különböző módszerekkel rábeszélték, hogy „halasszák el” a döntést vagy egyenesen vállalják a beavatkozást. A kormányok saját kutatásaikból tudták, hogy a maszkviselés nem csökkenti érdemben a légúti vírusok terjedését, ahogy azt is, hogy a lezárások nem csökkentették a halálozásokat – erről két tucat lektorált tanulmány számolt be. Ennek ellenére a nyilvánosság előtt a maszkok és a lezárások a „védekezés” szimbólumai maradtak, miközben a társadalmi élet alapstruktúrái darabokra hullottak. Eközben az elit nyíltan utazott és szórakozott, sok esetben saját maguk sem vették fel a vakcinát, miközben a közemberekre szigorú szabályokat kényszerítettek.

Felmerült a kérdés is, vajon a vakcinák képesek lehetnek-e faji vagy genetikai célpontú hatások kifejtésére. Bár erre nincs bizonyíték, egy 2000 szeptemberében publikált dokumentum – a Project for the New American Century – nyíltan beszél „specifikus genotípusokat célzó, fejlett biológiai hadviselésről”, amely a terror eszközéből politikai fegyverré válhat. Az idősek körében történt drámai események mindenesetre rávilágítanak: már az első lezárásokkal megkezdődött egyfajta „ritkítás”, amely a vakcinák bevezetésével teljesedett ki.

Több tanúvallomás érkezett ápolóktól és gondozóktól, akik vállalva karrierjük elvesztését, beszámoltak arról, mi történt az idősotthonokban. Egy amerikai ápoló szerint 2020-ban az otthonában szinte senki sem betegedett meg és senki sem halt meg, de röviddel a Pfizer mRNS-injekciók beadása után tizennégy ember halt meg két hét alatt, és sok másik életveszélyes állapotba került. Olyan lakók, akik addig önállóan jártak, elvesztették mozgásképességüket és szellemi frissességüket. Az otthon vezetése a hirtelen halálozásokat egy „szuperterjesztő” Covid-esetre fogta, miközben azok, akik nem kapták meg az injekciót, egészségesek maradtak.

Az Egyesült Királyságban is hasonló jelenségeket figyeltek meg: idősotthonokban, ahol korábban nem volt Covid-eset, a lakók tömegesen betegedtek meg az oltások beadása után, és sokan meghaltak. Mégis mindenki ragaszkodott a hivatalos narratívához, és tilos volt megkérdőjelezni azt. Az ausztrál egészségügyi minisztert például kórházba vitték súlyos bőrprobléma miatt nem sokkal az oltás után, ám a hatóságok azonnal kijelentették: semmi köze az oltáshoz – annak ellenére, hogy a cellulitis-szerű reakciók szerepelnek a mellékhatások között.

Az összefüggéseket a média és a közvélemény zöme figyelmen kívül hagyta. Sok család tagjai haltak meg röviddel az oltás után, de a halál okát „Covidnak” nevezték. Ez a kognitív disszonancia – hogy az emberek, sőt orvosok és ápolók is hajlandók újra beadni ugyanazt a készítményt, amely súlyos betegséget vagy halált okozott – a modern társadalom egyik legmegdöbbentőbb jelensége.

Fontos a mai olvasónak megértenie, hogy az ilyen események nem pusztán statisztikai adatok vagy elszigetelt esetek, hanem mélyebb struktúrák tünetei: a hatalom és az orvosi-ipari komplexum összefonódása, a kommunikáció és a propaganda torzító ereje, valamint az egyéni döntéshozatal befolyásolhatósága. A történelem során számos alkalommal fordult elő, hogy az emberi test és egészség a politika eszközévé vált. A mostani korszak ennek új, kifinomultabb formáját hozta el, amelyet csak tudatos gondolkodással, a hivatalos narratívák kritikus elemzésével és az alapvető etikai elvekhez való visszatéréssel lehet megérteni és felismerni.

Kik irányítják a világot a láthatatlanból?

Az, hogy milyen „istenséghez” férünk hozzá, azon múlik, mennyire vagyunk hajlandók kiterjeszteni az érzékelésünket, önazonosságunkat és a lehetőségekbe vetett hitünket. Az önazonosság hatóköre visszatükröződik abban a tudatosságban, amelyhez kapcsolódni tudunk, és amely befolyásol bennünket – mennyi valódi tudásunk és belátásunk van a programozott és korlátozott érzékelés helyett. Aki önmagát csupán Péternek, a postásnak, vagy Máriának, a marketingesnek tartja, annak lehetetlen kitágítania a tudatát a végtelen lehetőségek irányába. A jelenkor eseményeinek megértése és átalakítása szorosan függ ettől a belső tágulástól.

Amikor az 1990-es évek elején ráébredtem arra, hogy egy rejtett hálózat, egy Kultusz áll a globális események mögött, természetes kérdésként merült fel: honnan ered ez a hálózat? Nyomai egészen az ókori Rómáig, Egyiptomig, majd Babilonig és a Mezopotámiában, a „Két folyó közötti földön” fekvő Sumerig vezetnek – abba a térségbe, amit ma Iraknak nevezünk. A Tigris és az Eufrátesz határolta terület a Kultusz számára máig kulcsfontosságú, csakúgy, mint az onnan mindössze 900 kilométerre fekvő Izrael. A térségben sokkal mélyebb, ezoterikus jelentőségű folyamatok zajlottak és zajlanak, mint a felszínes „olajért vívott háborúk”. Amikor az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 2003-ban megszállta Irakot a „tömegpusztító fegyverekről” szóló hazugságokkal igazolva a támadást, felbecsülhetetlen értékű mezopotámiai műtárgyakat loptak el vagy semmisítettek meg.

Sumer – amelyet a történetírás a „civilizáció bölcsőjeként” tart számon – valójában nem a kezdet, hanem egy újrakezdés volt, miután kataklizmák – részben a „Nagy Árvízként” szimbolizált események – elpusztították az azt megelőző világot. Ezek a megrázkódtatások nemcsak a sumér kőtáblákon, hanem számos ősi kultúra legendáiban szerepelnek, és geológiai, valamint biológiai nyomok is alátámasztják őket. A sumér források szerint e kataklizmákat nem-emberi „istenek”, az Anunnakik idézték elő, akik földönkívüli látogatókként mutatkoznak meg a beszámolókban. Az általuk átadott tudásnak tulajdonítják a világ egyik legősibb írásrendszerét, valamint olyan csillagászati, matematikai és építészeti fejlesztéseket, amelyek messze megelőzték korukat. A zulu hagyományban ugyanez a történet jelenik meg a Chitauri, vagyis a „kígyó gyermekei” alakjában, ahogyan azt Credo Mutwa, a nagy zulu sámán mesélte.

A Kultusz gyökerei Sumerból, Babilonból és Egyiptomból erednek, majd a Római Birodalom révén terjedtek tovább Európába, ahol a birodalmi terjeszkedés kultuszvezérelt társadalmakat kényszerített rá a világ számos részére. A spanyol és portugál gyarmatosítók Közép- és Dél-Amerikába, a brit és francia hódítók Észak-Amerikába törtek be, Afrika pedig Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Olaszország és Németország között oszlott meg. A Brit Birodalom azért vált a legnagyobbá, mert Nagy-Britannia lett a Kultusz központja, ahonnan Kanada, az Egyesült Államok, Ausztrália és Új-Zéland létrejött. A „Nap sosem nyugodott le” a Brit Birodalom felett, és London máig globális központja a Kultusznak, akárcsak Róma, a Vatikán, s az újabb gócpontok Izraelben és Kínában. Nem véletlen, hogy a „vírust” Kínához kötötték, miközben Olaszországban indították el a nyugati lakosság félelemre épülő engedelmességének modelljét a „Covid” fasizmus idején, és hogy Izrael vezető szerepet játszott a világjárvány narratívájában és a tömeges „oltásokban”.

Az Egyesült Államok, bár fontos eszköze volt a Kultusz akaratának érvényesítésében, kevésbé jelentős, mint amilyennek látszik, és hatalma ma is sorvad. A Kultusz Európában töltötte meg a fegyvereket, amelyeket Amerika sütött el. Az amerikai forradalom illúzió volt: az ország valójában nem önmagát kormányozta, hanem európai – különösen brit – erők irányították a háttérből olyan családok révén, mint a Rothschildok, akik a Rockefellereken és más alárendelteken keresztül mozgatták a szálakat. A Rockefeller-család létrehozta a modern gyógyszeripar alapjait, a WHO-t, és szoros kapcsolatban áll Bill Gates-szel, aki maga is a Rockefeller Alapítvány mintájára építette fel saját szervezetét. Ugyanannak a csapatnak a tagjai. A Kultusz célja az emberi társadalom beszivárgása és a hatalom folyamatos központosítása egy globális diktátum felépítése érdekében. A „Covid” hoax ugrásszerűen vitte előre ezt a tervet.

Mindez nem érthető meg a nem-emberi dimenzió figyelembevétele nélkül. Ősi vallási szövegek és kultúrák egyöntetűen írnak le egy rejtett, emberiséget manipuláló erőt: a kereszténység Sátánként, az iszlám a Dzsinneként, a zulu hagyomány Chitauriként, a gnosztikusok pedig Archónokként nevezték meg. Bár különböző neveket használnak, a leírások és a viselkedési minták egyazon erőt rajzolnak meg: egy láthatatlan tartományból működő, füstnélküli vagy „lángoló” tűzhöz hasonlított entitást, amely időnként megmutatkozhat, de jellemzően az emberi érzékelésen kívül tevékenykedik. A Nag-Hammadiban 1945-ben talált gnosztikus szövegek – amelyeket egy lezárt cserépedény rejtett – megerősítették azt, amit addigra már következtetésként megfogalmaztam: a Kultusz az emberi frekvenciasávon belül működő, rejtett erő nevében jár el.

Hogyan kerülhetjük el a bűnözők csapdáját?
Miért fontos a nevek ereje és hogyan formálják a sorsunkat a mesékben?
Milyen irányban fejlődnek a nyelvi modellek értékelési módszerei?
Miért fontos a megfelelő elsősegélynyújtás és hogyan lehet felkészülni egy vészhelyzetre?