Mi jellemzi a Rust Belt régió nagyvárosait az amerikai társadalom és politika összefüggésében?

A Rust Belt, vagyis az amerikai Közép-Nyugat ipari elöregedett városainak régiója, nem rendelkezik pontosan definiált határokkal, ám általában a Nagy-tavak államainak jelentős városait foglalja magában, ahol a lakosság 2016-ban meghaladta az 500 000 főt. Ez a terület Indiana, Illinois, Michigan, Minnesota, New York, Ohio, Pennsylvania és Wisconsin államokat érinti, kiegészítve két várossal, Louisville-lel és St. Louisszal, melyek funkcionális hasonlóságuk miatt illeszkednek a régióhoz. A nagyvárosok magjai az egykori gyártóövezet központjai, melyek jelentős társadalmi és gazdasági átalakulásokon mentek keresztül.

Etnoracionális szempontból a Rust Belt városai markánsan különböznek más amerikai régióktól. A nagyvárosok jellemzően vagy fekete, vagy fehér többségűek, miközben az olyan városokhoz képest, amelyekben nagyobb az etnikai és faji keveredés, itt alacsonyabb azok aránya, akik sem feketének, sem fehérnek nem vallják magukat. A Rust Belt-ben a feketék koncentráltan élnek nagyvárosokban, míg a vidéki területek nagyrészt fehérek, ami egyedülálló demográfiai geográfiát eredményez. Ez a térbeli megosztottság elősegíti a vidéki és városi közösségek közötti feszültségek politikai és társadalmi kiéleződését, ahol a rasszizmus és a társadalmi megosztottság gyakran manifesztálódik.

Az elmúlt évtizedek népességcsökkenése szintén jelentős jellemzője a Rust Belt városainak. Több nagyváros, mint Detroit vagy Cleveland, drasztikus népességveszteséget szenvedett el, ami gazdasági visszaeséssel, ingatlanárak zuhanásával és infrastrukturális leépüléssel járt együtt. Ez a hanyatlás sok esetben társadalmi feszültségeket szült, és új politikai helyzeteket hozott létre, ahol a helyi lakosság sorsa és a politikai érdekek bonyolult összefüggésbe kerültek.

Politikailag a Rust Belt régió mindig is kiemelt jelentőségű terület volt az Egyesült Államokban. Bár Roosevelt New Deal koalíciója széles támogatottságot élvezett, a Rust Beltben jelentős volt az ellenállás, különösen a vidéki, nem szakszervezeti fehér lakosság és az üzleti elit részéről. A polgárjogi mozgalom után az ország politikai térképe átalakult, a Rust Belt pedig továbbra is versengő politikai zónaként maradt fenn. A térség a mai napig fontos választási színtér, ahol a társadalmi és faji megosztottság, valamint az ipari hanyatlás hatásai egyaránt megjelennek a politikai küzdelmekben.

Fontos megérteni, hogy a Rust Belt városai nem homogének, és a régió határai sem teljesen egyértelműek, ugyanakkor az ipari hanyatlás, a demográfiai változások és a politikai versengés összefonódása jellemzi őket. A térség városai egyben a faji és társadalmi egyenlőtlenségek, valamint a gazdasági átalakulások terepei, ahol a belvárosi elvándorlás, az ingatlanpiaci problémák és a társadalmi feszültségek egy összetett képét mutatják. Ezek az összefüggések nélkülözhetetlenek a régió társadalmi dinamikájának és politikai folyamatainak megértéséhez.

Miért omlott össze Detroit, és mit tanulhatunk belőle?

A közgazdasági diskurzusban Charles Tiebout elmélete szól a legtöbbet a probléma gyökeréről: a lakosok a magas adókkal és rossz szolgáltatásokkal terhelt helyekről elvándorolnak, és alacsony adókkal, jó szolgáltatásokkal rendelkező helyekre költöznek. Ez elvileg kényszeríti a helyi kormányzatokat a takarékosságra. E nézőpont szerint Detroit hanyatlása csupán a hosszú időn át elodázott következmény, azaz a város „felelősségre vonása” a korábbi pazarló politikák miatt.

A konzervatív érvelés egy másik fontos eleme az úgynevezett vállalkozói hiány. A 20. század elején Detroit az innováció és a kreativitás központja volt, ahol olyan ipari úttörők dolgoztak, mint Henry Ford és a Dodge testvérek. Az ipari fejlődés és a termelés versenyképessége révén a város gyors növekedésnek indult. Azonban az idő múlásával a nagyvállalatok – miközben a termelékenységet növelték – egyben a munkaerő alulképzettségét is erősítették, ami hosszú távon rontotta a város gazdasági helyzetét. A konzervatív vélemény szerint a munkásmozgalmak, különösen a szakszervezetek, hozzájárultak a hanyatláshoz, mert megnövelték a költségeket, és gátolták az innovációt. A 20. század közepén zajlott szakszervezeti harcok, mint például a híres UAW-tiltakozás a Ford-gyárnál, bár kezdetben a munkások jogait erősítették, hosszú távon a gazdasági növekedés akadályozóivá váltak.

Ez az elméleti keret rávilágít arra is, hogy Detroit visszatérésének kulcsa az innováció és vállalkozói szellem újjáélesztése lehet. Az új városvezetés arra törekszik, hogy az egykori ipari központot a kreatív iparágak – például a művészet és a technológia – fellegvárává alakítsa át. Ez a váltás azonban nemcsak az új gazdasági ágazatok támogatását jelenti, hanem azt is, hogy a városnak újra vonzóvá kell válnia a kreatív, önálló munkát végző szakemberek számára, akik kevés állami szolgáltatás mellett is hajlandók a városban élni és dolgozni.

A város hanyatlásának megértése túlmutat az egyszerű „adóemelés vagy költekezés” vitán. Fontos látni a strukturális változások komplex hatását, beleértve a munkaerőpiac átalakulását, a vállalati stratégiák változását, valamint a társadalmi-gazdasági összefüggéseket. Detroit példája megmutatja, hogy a helyi közösségek és a kormányzat együttműködése, a fenntartható gazdasági modell kialakítása és a helyi identitás erősítése nélkül a városi megújulás nehéz vagy lehetetlen.

Hogyan változtak a társadalmi és piaci jellemzők az elhanyagolt városrészekben a 40 év alatt?

Az elhanyagolt lakhatási helyzetek (EHL) és a növekvő városrészek közötti különbségek dinamikája szoros figyelmet érdemel, különösen azzal kapcsolatban, hogy hogyan alakultak a különböző piaci és társadalmi mutatók 1970 és 2010 között. A piaci jellemzők, mint az ingatlanok értéke, a bérleti díjak, valamint az ingatlanpiaci kínálat és kereslet viszonyai jelentős változásokon mentek keresztül. Az adatok azt mutatják, hogy a különbségek a két városrész típus között nem minden esetben csökkentek az idő múlásával, sőt, bizonyos esetekben tovább nőttek, bár voltak olyan szakaszok is, amikor egyfajta konvergencia mutatkozott.

Az 1970-es években az EHL környékeken az ingatlanok tulajdonlási arányai drámaian alacsonyabbak voltak, mint a növekvő városrészekben. Az EHL-környékeken ez az arány mindössze 30,1% volt, szemben a növekvő városrészek 69,9%-os tulajdonlási arányával. Az ezt követő évtizedekben azonban, különösen a 1990-es években, egy jelentős közeledés figyelhető meg: 2000-re az EHL környéki tulajdonlási arányok szorosabbá váltak, mivel az ingatlanpiacon a legrosszabb helyzetben lévő területeken is elkezdődött az áremelkedés.

A bérlakások aránya viszont ellentétes irányba változott. 1970-ben az EHL-környékeken a bérlakások aránya 60,1% volt, ami jelentősen magasabb volt, mint a növekvő városrészek 26,1%-os aránya. Az elkövetkező évtizedekben a bérleti arányok az EHL környékeken szintén csökkentek, miközben a növekvő városrészekben nőtt. Ennek eredményeként 2010-re az EHL-környéki bérlakások aránya 45,9%-ra csökkent, míg a növekvő városrészek 37,2%-os arányával egy szorosabb különbség alakult ki.

A városi üresedési arányok változása még inkább szembetűnő. Míg az EHL-környéken 1970-ben az üres ingatlanok aránya 9,1% volt, addig a növekvő városrészekben csupán 2,8%. Az elhanyagolt területeken azonban a városi üresedési arány az évtizedek során jelentősen növekedett, 2010-re elérve a 24%-ot, míg a növekvő városrészekben 8,2%-ra csökkent.

A piaci változások mellett a társadalmi mutatók is érdekes tendenciákat mutatnak. A fekete lakosság aránya az EHL-környékeken folyamatosan nőtt, míg a fehér lakosság aránya csökkent, és 2010-re az EHL-környékeken lényegesen magasabb lett, mint a növekvő városrészekben. A háztartások jövedelmi mutatói is egyértelműen alacsonyabbak voltak az EHL-környékeken, mint a növekvő városrészekben, és az alacsony iskolai végzettséggel rendelkező lakosok aránya magasabb volt. Az EHL-környékeken a középiskolai végzettséggel rendelkező lakosok aránya nőtt, míg az egyetemi végzettségűeké csökkent.

Bár a demográfiai és piaci mutatók között jelentős különbségek voltak az EHL-környékeken és a növekvő városrészekben, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy a nagyarányú, ad hoc bontási programok nem hoztak tartós javulást a piacon. Az EHL-környékeken 63%-os ingatlaneltávolítás mellett sem történt komoly javulás a piaci mutatókban, és az üresedési arányok tovább nőttek, ami azt jelzi, hogy a bontások nem voltak hatékonyak az elhanyagolt környékek piaci helyzetének javításában.

Az adatok alapján a jövőbeli várospolitikai intézkedések tervezésekor érdemes figyelembe venni, hogy a túlzott bontási programok nem mindig vezetnek pozitív változásokhoz, sőt, azok akár súlyosbíthatják is a helyzetet. Az elhanyagolt városrészek fejlődése érdekében más típusú intézkedésekre lenne szükség, mint például a lakosság gazdasági helyzetének javítása, a közszolgáltatások és infrastruktúra fejlesztése, valamint a közösségi kohézió erősítése.