Gondolkodsz – De valóban te gondolkodsz?

A társadalmi programozás kezdete már gyermekkorban megkezdődik. A szülők – gyakran jó szándékkal – nyomást gyakorolnak gyermekeikre, hogy keményen tanuljanak, töltsék le a „programot” és továbbjussanak a főiskolai vagy egyetemi szakaszba. A folyamat célja nem pusztán tudás, hanem egy előre meghatározott gondolkodási séma beépítése, amely a későbbi élet minden területén meghatározó lesz. A nagy amerikai humorista, George Carlin ironikusan megjegyezte: „Szeretnék látni egy ilyen lökhárítóra ragasztott matricát: Büszke szülők vagyunk egy olyan gyerekre, aki ellenállt tanárai próbálkozásainak, hogy megtörjék a szellemét és a vállalati urak akaratához igazítsák.” Carlin szavai nem csupán gúny, hanem éles diagnózis egy olyan rendszerről, amely már az iskola falain belül elkezdi uniformizálni az elméket.

Az akadémiai évek után a programozott ember kilép a formális oktatásból, és belép a „felnőtt” munkavilágba, ahol másokkal találkozik, akik ugyanazon bélyegzőre illesztett konszenzuson estek át. Ez a Postai Bélyeg Konszenzus – egy zsugorított valóság – olyan erősen beépül a kollektív tudatba, hogy bárki, aki ettől eltér, nem egyszerűen furcsának tűnik, hanem veszélyesnek. A két alapvető hatás nyilvánvaló: egyrészt a konszenzus megerősíti a programozottakban, hogy az ő letöltött „valóságuk” az igazság – hiszen „mindenki tudja”, nem igaz? Másrészt a tömeg arroganciája és tudatlansága biztosítja, hogy bárki, aki kérdéseket tesz fel, kellemetlen következményekkel számolhat.

A kormányok, ügynökségek és vállalatok ugyanazon a Postai Bélyeg börtöncellán alapulnak. Nem csoda, hogy ennyi ember ugyanazt hiszi, miközben ezt saját „véleményének” nevezi. Benito Mussolini már rég definiálta ezt a jelenséget: a kormányok és vállalatok összeolvadása egy közös cél érdekében – ez a fasizmus. A normákhoz való igazodás kényszere állandó, és nemcsak a társadalmi struktúrákban, hanem a családokon belül is jelen van. A „fekete bárányok” – akik nem akarnak birkaként viselkedni – a saját családjaiktól is cenzúrát és elítélést kapnak. A Covid-időszak e folyamat robbanásszerű példáját adta: a globális, kultusz által birtokolt média éjjel-nappal terjesztette propagandáját, miközben gúny és gyűlölet célpontjává tette azokat, akik nem hajoltak meg a zsarnokság akarata előtt.

A Facebookhoz, a Google-höz és más internetes óriásokhoz hasonló platformok a „gyűlöletbeszéd” 97%-át törlik, mielőtt bárki jelenthetné azt – és ennek nagy része egyszerűen csupán olyan vélemény, amelyet a platform és gazdái nem akarnak látni. Benny Thomas, a Facebook egyik vezetője – anélkül, hogy tudná, milyen erők szolgálatában áll – kijelentette: „Nincs olyan király a történelemben, aki kétmilliárd ember felett uralkodott volna, de Mark Zuckerberg igen… Ez túl sok hatalom egy 36 éves kezében.” Thomas ugyan javasolta a vállalat feldarabolását, de maga sem látja a rendszert, amelynek része. Ezek a cégek már nem pusztán vállalatok, hanem országoknál is hatalmasabb erők, mert aki az információt irányítja, az az észlelést irányítja – és ezzel az emberi társadalmat is.

Ez a pszichológiai trükk vezet el oda, hogy sokan, akik érzik a kényszerítő erőt, végül meggyőzik önmagukat: az „hivatalos narratívák” igazak. Így védik saját önbecsülésüket attól a felismeréstől, hogy engedelmes és alárendelt magatartást tanúsítottak. Az ilyen emberek válnak a rendszer leghevesebb védelmezőivé, szitkozódva és gyalázva azokat, akik mernek önállóan gondolkodni. Ez a Stockholm-szindróma társadalmi méretű kivetülése. A jelenség tünetei – pozitív érzelem az elnyomók iránt, az elszökés kísérletének hiánya, a „jóindulat” feltételezése a bántalmazókról, az engedelmesség révén jutalmazott viselkedés, a tanult tehetetlenség – mind ott voltak a Covid-időszakban.

A világ népességének hatalmas része védelmezte azokat a kormányokat és hatóságokat, amelyek minden percüket azzal töltötték, hogy tönkretegyék életüket és gyermekeik jövőjét. Ez a tömeges Stockholm-szindróma egyik legszembetűnőbb példája. Aki átadja szabadságát, az azt hiszi, hogy saját független „elméjének” percepcióit követi, pedig valójában már nincs független gondolkodása. Az „alárendeltek” véleménye nem más, mint az „hivatalos verzió” visszhangja, feldolgozás, szűrés és kérdés nélkül.

E mentalitás szövetén végigfut a félelem, hogy a „összeesküvés-elmélet hívői” talán igazat mondanak. Ez a félelem magyarázza a gyakran hisztérikus támadásokat, amelyek akkor érik az embert, amikor megkérdőjelezi a hivatalos narratívát. A tagadás – vagyis annak mechanizmusa, hogy elrejtjük magunk elől, amit nem akarunk igaznak látni – a társadalmi programozás legfontosabb eszköze. Az emberek többsége nem gondolkodik, legfeljebb ismétli, amit a hatóságok elmondanak nekik. Így válnak irányíthatóvá.

A fentiek megértése fontos nemcsak egyéni, hanem közösségi s

Hogyan próbálta Trump befolyásolni a republikánus tisztségviselőket a választási eredmények manipulálásában?

Donald Trump nemcsak a szoros versenytársát, Joe Biden-t próbálta legyőzni a 2020-as elnökválasztás során, hanem a republikánus állami tisztségviselőket is arra próbálta rávenni, hogy beavatkozzanak a választás eredményeibe, és manipulálják azokat a saját céljaira. A választások éjszakáján Biden már nagy előnyben volt, de Trump nem volt hajlandó elismerni a vereséget, és azon kezdett dolgozni, hogy több kulcsfontosságú államot megnyerjen a választási kollégium számára. Ehhez elindította a maga választási csalásra vonatkozó narratíváját, amelyet próbált minél több republikánus politikusra ráerőltetni.

Georgia példája jól mutatja, hogyan próbált Trump nyomást gyakorolni a republikánus tisztségviselőkre. Az állam kormányzója, Brian Kemp, és az állami választási titkár, Brad Raffensperger éppúgy célponttá váltak, mint a többi republikánus vezető, akik nem voltak hajlandóak segíteni Trump kísérletében, hogy elcsalja a választásokat. Trump nem habozott fenyegetni őket, és a nyilvános támadások mellett folyamatosan próbálta rábírni őket, hogy vizsgálják felül az eredményeket.

Ezen kívül, miután Trump a választások eredményeinek felülvizsgálatát kérte, egyes republikánus politikusok, mint például a michigani törvényhozók, szembeszálltak a nyomással. A Michigan-i kormányzó, Gretchen Whitmer előre felkészült arra, hogy ha a republikánusok illegális választási manipulációkra készülnek, akkor ellenállni fog. A michigani törvényhozók, miután találkoztak Trump képviselőivel, világosan jelezték, hogy nem látnak semmilyen olyan információt, amely megváltoztatná az állami választás eredményét, és nem voltak hajlandóak részt venni a választási eredmények manipulálásában.

A választás utáni hetekben Trump folyamatosan támadta a különböző államok republikánus tisztségviselőit, akik nem voltak hajlandóak teljesíteni az ő kívánságait. Trump stratégiája nyílt fenyegetéseken és a politikai hatalom bevetésén alapult. Különösen hangsúlyos volt, hogy amikor Trump nem tudta meggyőzni a kormányzókat és a választási tisztségviselőket, hogy manipulálják az eredményeket, akkor alternatív politikai megoldásokhoz nyúlt: a közvetlen támadások mellett próbálta felforgatni a helyi politikai rendszert, például úgy, hogy új jelölteket keresett, akik hajlandóak lettek volna elősegíteni a választás manipulálását.

Az Arizonai kormányzó, Doug Ducey is hasonló nyomás alatt állt, miután aláírta Biden győzelmét. Aztán a hónapok folyamán Trump és támogatói próbálták megingatni, és folyamatosan újabb jogi kihívásokkal próbálkoztak, hogy visszafordítsák az eredményeket. Ducey, aki szintén a republikánus párthoz tartozott, ugyan nem volt hajlandó részt venni a csalásban, de így is Trump támadásainak célpontjává vált.

A választások körüli manipulációs próbálkozások nemcsak az egyes politikusok politikai karrierjét fenyegették, hanem a demokratikus intézményekbe vetett közbizalmat is aláásták. A demokratikus választási rendszer megingatása nemcsak a szoros verseny miatt volt kockázatos, hanem azért is, mert az emberek, akik a választás eredményében nem értettek egyet, könnyen elhitték a választási csalásra vonatkozó hamis állításokat, így maga a politikai polarizáció is súlyosbodott.

A választások után nemcsak Georgia, hanem más államok is hasonló problémákkal szembesültek, ahol Trump és támogatói próbálták rávenni a tisztségviselőket a választási eredmények felülvizsgálatára. Az államok, mint Michigan és Arizona, különböző módon reagáltak, de az egyik központi tanulság, hogy Trump minden rendelkezésére álló eszközt felhasználva próbálta manipulálni a választásokat, függetlenül attól, hogy mi volt az igazság a választási eredményekről.

Fontos, hogy a választási eredmények tisztességesek és átláthatóak maradjanak. A politikai vezetők és a választási tisztségviselők felelőssége, hogy megőrizzék a demokratikus intézmények integritását, és ne engedjék meg, hogy egyetlen személy politikai érdekei elhomályosítsák a közjó érdekét. A történelem emlékezni fog azokra, akik megvédték a választások tisztaságát, és arra, hogy milyen fontos szerepet játszottak a demokrácia megőrzésében.

Milyen tanulságokat hordoz a Biden-adminisztráció első nagy gazdasági mentőcsomagja a bipartizán politika és a progresszív célok összefüggésében?

Az Amerikai Mentőcsomag elfogadása rendkívüli politikai harcokat követelt, amelyek jól mutatták a Biden-kormányzat és a Demokrata Párt belső dinamikáit, valamint a bipartizán megközelítés határait. A tárgyalások során Joe Manchin szenátor kitartóan ragaszkodott olyan módosításokhoz, amelyek inkább szimbolikus támogatást nyújtottak a republikánusok által javasolt változtatásoknak, mintsem a törvény szigorúan vett tartalmának. Ez a hozzáállás azt mutatja, hogy számára maga a kétpárti együttműködés volt a cél, nem pedig a törvény anyagi vonatkozásai. Ez a megközelítés számos alkalommal megnehezítette a döntéshozatalt, ugyanakkor végül lehetővé tette a 1,9 billió dolláros mentőcsomag elfogadását, amely nélkülözhetetlen pénzügyi forrásokat biztosított a helyi önkormányzatoknak, az oltási programoknak, az iskolai biztonságnak és a vállalkozások támogatásának.

Az elfogadott törvénycsomag egyik kulcsfontosságú eleme egy visszatéríthető adókedvezmény volt, amely havi akár 300 dolláros támogatást nyújtott a kisgyermekes családoknak. Bár ez az intézkedés költséges és kezdetben rövid távú volt, a demokraták eltökéltek abban, hogy állandó jelleggel vezetik be, mint a gyermekszegénység elleni határozott lépést. A Biden-adminisztráció ezzel egy olyan víziót tárt fel, amely nem csupán a gazdasági válság akut kezelésére koncentrál, hanem hosszú távú, strukturális változásokat is célul tűz ki a társadalmi biztonság területén.

A mentőcsomag elfogadása után Biden elnök a Rose Gardenben hangsúlyozta, hogy a kormányzat működőképes, és képes eredményeket produkálni, amelyek jólétet, biztonságot és lehetőségeket teremtenek a polgárok számára. Ez a kijelentés nem csupán az adott pillanat politikai sikerét jelezte, hanem egyben a kormányzati ambíciók új irányát is, amely Roosevelt nagy állami programjaira emlékeztet. Biden szándéka, hogy messze túlmutasson az inkrementális politikai lépéseken, és ambiciózusabb, radikálisabb reformokat vezessen be.

A siker ellenére a kétpárti együttműködés korlátai is világosan megmutatkoztak. Nem történt előrelépés a republikánusokkal való szorosabb együttműködés terén, és az olyan mérsékelt demokrata szenátorok, mint Manchin és Sinema, egyértelművé tették, hogy nem hajlandók támogatni széles körű liberális reformokat. Ez azt jelzi, hogy bár a Biden-kormányzat képes volt a legsúlyosabb gazdasági válság kezelése során egyesíteni a pártot, a jövőbeni törvényhozási folyamatok még összetettebbek és nehezebbek lehetnek, különösen a belső párton belüli feszültségek miatt.

McConnell republikánus vezető megfigyelése szerint az új törvénycsomag olyan társadalmi intézkedéseket vezetett be, amelyeket a közvélemény megszokhat, így később politikailag nehéz lenne visszavonni őket, még akkor is, ha a republikánusok visszaszereznék a kongresszus irányítását. Ez a folyamat az országot egy európai típusú jóléti állam irányába tolhatja el, amely ellen McConnell egész pályafutásában harcolt. Ez a tendencia a politika hosszú távú átalakulását vetíti előre, amely alapjaiban változtathatja meg az amerikai társadalom és politika viszonyát.

Biden ambíciói egyre inkább a nemzeti megbékélés és a jelentős, maradandó hatású elnökség felé hajlanak. A történelem nagy elnökeivel folytatott beszélgetései során egyértelművé vált számára, hogy milyen nagy léptékű reformokat lehet megvalósítani, és hogyan lehet a társadalmi gondoskodás infrastruktúráját kiépíteni. A múlt nagy vezetői, mint Roosevelt vagy Eisenhower, mintaként szolgálnak számára abban, hogy miként lehet hatékonyan kommunikálni a néppel és előmozdítani az állami szerepvállalást a társadalmi jólét növelése érdekében.

Fontos megérteni, hogy a Biden-adminisztráció első jelentős törvényhozási sikere nem csupán gazdasági mentőcsomag volt, hanem egy kísérlet arra, hogy újradefiniálja az állam szerepét a modern Amerikában. A nagy állami programok mellett meg kell érteni a politikai alkuk, a belső pártkoalíciók komplexitását, valamint a kétpárti együttműködés jelenlegi lehetőségeinek és korlátainak szigorú realitását. Ez a folyamat nem egyszerű, és hosszú távon döntően befolyásolja az Egyesült Államok politikai és társadalmi pályáját.