A folyó partján, egy széles pázsiton pihentek emberek, a fák árnyékában lazítva. A hely csendes volt, különösen a folyó csobogása és a madárcsicsergés miatt. Egy rusztikus, de masszív fa híd vezetett a túlpartra, ahol egy ösvény kanyargott felfelé a hegyoldalon, zöld lombos fákkal övezve. A levegőben egyfajta mozdulatlanság uralkodott, az eukaliptuszok illata pedig furcsán gyermekkori gyógyszerekre emlékeztetett. Az alábbi folyó hangja halk zúgásként hallatszott.

Miután egy kisebb emelkedőt megmásztunk, egy egyszárnyú kapu állta utunkat. Seri két érmét dobott egy dobozba, és beléptünk. A kapu után az ösvény meredeken felkapaszkodott a hegyoldalon, végül egy sziklás hasadékon vezetett át. A sziklafalak simára csiszolódtak az évszázadok során, és a szűk hasadékban egy szédítő csönd uralkodott. Itt, a hegyek között, a csend olyan volt, mint a templomokban, ahol a vallást nem követők is lelassítják a lépteiket, tiszteletteljesen és önkéntelenül csökkentve a zajt.

A víz csobogása egy kanyarnál lett hallható, és hamarosan megpillantottam a tavat. A sziklák közötti forrás vízét apró vízesések alkották, amelyek a mély, sötét vízbe ömlöttek, miközben halkan, de tisztán visszhangzottak a sziklák között. A medence vize sötét volt, ám a környező növények mintha egy zöldes árnyalatot adtak volna neki. A víz folyamatosan hullámzott, miközben az esőcseppek a víz felszínére csaptak. Az idő melege ellenére a víz hangja egyfajta hidegséget árasztott, és én is megdöbbentem, egy kis remegést éreztem a bőrömön, mintha valami ismeretlen borzongás futott volna át rajtam.

A medence körüli látvány meglehetősen furcsa volt. A víz szélén háztartási tárgyak lógtak: egy elhasználódott cipő, egy gyermek kötött kabátja, egy pár szandál, egy fa gyufásdoboz, egy gombolyag fonál, egy raffia kosár, egy nyakkendő, egy kesztyű. Ezek a tárgyak ködös szürkés fényt kaptak, ahogy a víz áramlott át rajtuk. Az egész látvány zűrzavaros volt, mintha valamilyen rituális varázslat emlékét őriznék. Seri hozzátette: „A vízben valami van. Talán szilícium. Minden, amit víz alá tesznek, egy réteget épít magára.”

„De miért akarna valaki egy kőcipőt?” – kérdeztem.
„Ez a szuvenír bolt tulajdonosainak műve. Ők helyezik ide a legtöbb tárgyat, de bárki tehet valamit a vízbe. A boltban azt mondják, szerencsét hoz. Valójában csak egy kis szórakoztatás.”

„Ezért hoztál ide?” – kérdeztem.
„Igen.” – válaszolta egyszerűen.
„Miért, Seri?”
„Nem tudom. Gondoltam, tetszeni fog.”

A medence körül pihenve figyeltük a vizet, miközben mások is megjelentek a völgyben. Egy tíz fős csoport vonult el, gyerekek futottak körülöttük, hangoskodva. A férfiak a vízben függő tárgyakról beszéltek, egyikük fényképezkedett is, miközben keze a vízben lebegett. Még akkor is, mikor távolodtak, a férfi az ujjait mereven tartotta, mintha azok megkövesedtek volna.

Kíváncsian gondolkodtam, vajon mi történne, ha valami élő is bekerülne a vízbe. Vajon megkövesedne, vagy a bőr visszautasítaná a víz hatását? Egy ember vagy egy állat valószínűleg nem maradna mozdulatlan elég hosszú ideig. De egy holttest talán képes lenne megkövesedni, az organikus halál átváltozása az inorganikus állandóságba. Az efféle gondolatok zavartak, miközben a madarak különös hangjait hallgattam.

Ahogy a nap a horizont alá süllyedt, a fények lassan halványulni kezdtek, és egyre inkább érzékelhetővé vált a nappali meleg csökkenése. Seri figyelmeztetett, hogy már nem sokáig jön a busz, és talán jobb lenne visszamenni a faluba. Mivel a buszok nem közlekedtek este, úgy döntöttünk, hogy maradunk, és keresünk egy szállást. A faluban egy házba tértünk be, ahol egy helyi asszony adott nekünk szállást egy kis tetőtéri szobában.

Éjszaka, miután mindketten lecsillapodtunk a napi feszültségektől, elmentünk vacsorázni. A falu üres volt, csak egy kis helyi étterem kínált egyszerű ételt. Egy adag szalonnát és babot kaptunk rizzsel. Az étkezés alatt beszélgettünk, és Seri arról mesélt, hogy fontolóra vette, hogy otthagyja a munkáját, és új szigetet keres magának. Az okok között szerepelt a munkatársi viszonyok és az, hogy a munka nem egészen azt adta, amit várt.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy az efféle helyek, ahol a természet és az emberi kéz különös, szinte misztikus keveredésben találkozik, milyen hatással vannak ránk. A víz, a kövek, az apró tárgyak mind egy-egy történetet mesélnek el, és megkérdőjelezhetik az emberi elme logikus gondolkodásmódját. A víz, ami mindent magába zár, miközben mindent elmos, tükrözheti azt a folyamatot is, amit az emberek élnek át életük során – az állandóság keresését egy változó világban.

Mi történik, amikor a valóság összeolvad a fikcióval?

A történetben szereplő Peter Sinclair a valóságot és a fiktív világot határvonal nélkül tapasztalja meg, egy olyan pillanatban, amikor a leghétköznapibb dolgok is elképzelhetetlen következményekkel járhatnak. A szorongás és a kétségbeesés világába érkezik, amikor felfedezi, hogy életének egy fontos szereplője, Gracia, súlyosan megsebesítette magát. Az események gyorsan követik egymást, ahogy Peter az élet és halál között lavírozik, miközben igyekszik mindent elkövetni, hogy megmentse Graciát.

Az első pillanatban, amikor Peter belép a lakásba, mindent egyértelműen tisztán lát: valami nincs rendben. Az ajtó résnyire nyitva, Gracia táskája a földön, és az elhagyott tárgyak - cigaretta, zsebkendő, fésű - mind azt sugallják, hogy valami súlyos történt. Az elhagyott táska, a szétloccsant tárgyak és a helyiség üressége mind jelei annak, hogy a valóság egy pillanatra megtört, és Gracia léte és cselekedetei csaknem megölhetik őt.

Amikor Peter végre megtalálja Graciát, az döbbenetes. Az ágy szélén fekvő nő vérben úszik, és Peter aggodalmában mindent megtesz, hogy segíthessen rajta. Az életéért küzd, miközben a szobában heverő kéziratokat látja, melyek mintha a jövő előre megírt sorsát tartalmaznák. A vérrel átszőtt papírok Gracia számára nyíltan jeleznek valamit, amit Peter talán nem is akart látni: a kapcsolatuk, és talán még a saját írása is egy olyan sötét szakadékhoz vezetett, aminek az alján csak a fájdalom és a kétségbeesés vár.

Az élethű és valósághű leírások a fizikai állapotok mellett a szellemi és lelki zűrzavart is tükrözik. A kézirat széttépett lapjai egyfajta előre megírt végzetet jelenítenek meg, amelyek Gracia tragikus sorsához vezetnek. Az önmagában is súlyos érzelmi válság, hogy Peter képes volt megírni ezt, vagy talán egy szempillantás alatt túlélni egy elkerülhetetlen, pszichológiai katasztrófát. Az, hogy Gracia végül a kórházba kerül, ahol talán túléli, a történetben mindent átható kérdéseket hagy maga után: mi történik, amikor valaki, akit szeretsz, ilyen szélsőséges lépést tesz? Mit jelent a felelősség egy olyan kapcsolatban, ahol a szenvedés mindkét fél életét áthatja?

Peter történetében, és az ő reakciójában a következő napokban, megjelenik a valóság elől való menekülés iránti vágy is, a kapcsolat és a szenvedés összefonódása. A mások számára egyszerűnek tűnő szituációk egyre inkább elmélyítik a főhős kétségbeesését, amelyet a külvilág, a társadalmi normák és a valóság nyomása okoz. Ez a viselkedési és érzelmi dinamika végül elvezet bennünket a történet igazi kérdéseihez, amelyek arra összpontosítanak, hogy mi történik, amikor az egyén szembesül a saját cselekedeteinek következményeivel, és hogyan képes elkerülni, hogy mindez teljesen elnyelje őt.

Ez a tragikus helyzet nem csupán egy érzelmi vihar leírása. Az, hogy Peter hogyan kezeli a helyzetet, hogyan igyekszik helyrehozni a dolgokat, és hogyan próbálja elérni a "normális" életet, mind különféle aspektusokat tár fel az emberi psziché működésében. A figyelmetlenség, a bizonytalanság és a szorongás világába való mélyebb betekintés egyesíti a regény realistább vonásait a metaforikus dimenziókkal.

Ugyanakkor ez nem csupán Peter története. A szituáció mögött ott rejlik egy társadalmi és pszichológiai háttér is, amely segíthet megérteni, hogy az ilyen súlyos állapotba jutott emberek sok esetben hogyan kerülnek egyedül, támogatás nélkül a mélypontba. Az, hogy Gracia elérte ezt a határvonalat, nem csupán személyes döntése volt, hanem egy sor olyan előzményt is tartalmazott, amelynek felismerése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megértsük a tragédia okait.

A szociális munkások és a mentális egészségi problémákkal kapcsolatos intézkedések fontosságát is mindenképp érdemes szem előtt tartani. Az ilyen helyzetekben való reagálás nem csupán az egyének, hanem a társadalmi rendszerek felelőssége is. Az időben történő beavatkozás és a helyes mentális egészségügyi támogatás elengedhetetlen a hasonló események megelőzéséhez.

Hogyan alakult a valóság érzékelésem a betegségem során?

A betegségem állapotában mindent megkérdőjeleztem, amit valóságnak tartottam. Fizikailag gyenge voltam, de mégis energikusnak és fitnek éreztem magam. Olyan mentális képek kísértettek, amelyek először akkor jelentek meg, amikor tudatosan észleltem a környezetemet, de csak később, mikor megértettem, mi az, ami a való világ része, jöttem rá, hogy ezek a képek valójában képzeletbeli megjelenések. Hosszú gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy betegségeim során valamilyen téveszme formájában kellett átélni őket.

Ezek a képek, amelyek így visszatekintve életem előtti emlékeknek tűntek, annyira valóságosnak és hitelesnek tűntek, hogy megingattak minden eddigi tudásomban. Arcokat láttam, ismerős hangokat hallottam, és úgy éreztem, egy-egy helyszínen vagyok, ám mindezeket nem tudtam azonosítani. A legzavaróbb az volt bennük, hogy teljesen más tónusúak és hangulatúak voltak, mint amit Lareen és Seri mondtak el nekem a valódi életemről.

A legérdekesebb azonban az volt, hogy ezek a képek teljes összhangban voltak azokkal az ellentmondásokkal, amiket Seri szavaiban találtam. Amikor elakadt, amikor ellentmondott önmagának, vagy amikor Lareen félbeszakította, akkor éreztem, hogy Seri valójában igazat mondott nekem. Azt kívántam, bárcsak még többet mondana, hogy újra elkövesse a hibát.

Azonban sosem sikerült túl sokat kiszednem belőle, mert mindkét nő meglehetősen elzárkózott minden olyan próbálkozástól, amellyel az igazságra próbáltam rávilágítani. Aztán egy idő után két különböző változata is létezett a saját életemnek. Az egyik a hivatalos verzió volt, amit Lareen és Seri meséltek el nekem. Eszerint egy Jethra nevű városban születtem Faiandland országában. Az anyám Cotheran Gilmoor volt, akit házassága után Sinclair névre változtattak. Az anyám már halott. Van egy nővérem, Kalia, aki egy Yallow nevű férfi felesége, és nem voltak gyermekeik. Az iskolát követően egyetemre mentem, ahol vegyészmérnöki diplomát szereztem, és évekig dolgoztam formulázó vegyészként egy ipari cégnél. A közelmúltban súlyos agyi betegségben szenvedtem, ezért a Collago szigetre utaztam, hogy speciális kezelést kapjak. Útközben találkoztam Serivel, és szerelmesek lettünk. A műtét következtében amnéziában szenvedtem, és most Seri Lareennel dolgozott azon, hogy helyreállítsa az emlékeimet.

Ami igazán zűrzavart okozott bennem, az az, hogy az ő történetük nem illett a saját emlékeimhez. Képek és érzések kavarogtak bennem, amelyek ellentmondtak mindannak, amit ők mondtak. A térkép szerint Jethra volt a születési helyem, fotókat is mutattak róla, de valahol a háttérben "London" szóval is találkoztam. Ez a furcsa szócsúszás elbizonytalanított. London valóban létezett valahol az életemben, és volt valami, ami ebben a városban megmagyarázhatatlanul fontos volt számomra.

Az életem más aspektusai sem stimmeltek: Seri és Lareen azt mondták, hogy az apám él, de emlékeimben ő halott volt. A testvéremet Kalia-nak hívták, de Seri egyszer "Felicity"-nek említette. Később rájöttem, hogy a "Felicity" név egy másik, képzeletbeli nővért idézett fel bennem. Ugyanez a furcsaság történt a férjével, Yallow-val is, aki valójában nem is volt olyan fontos személy az életemben, mint amit Lareen és Seri sugallt.

Ahogy egyre jobban próbáltam rekonstruálni a valóságot, egy másik, elméleti személy, egy "doppelgänger" alakja kezdett feltűnni előttem. Seri igazi énjét sosem tudtam elérni. Képzeletbeli megjelenései, mint egy ellentétes valóságban élő másik nő, aki nyugtalanságot, szorongást, de ugyanakkor vonzalmat is keltett bennem, mindvégig jelen voltak. Ennek a nőnek a lénye, vagy inkább a léte olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy szinte meg tudtam érinteni, éreztem az illatát, a tenyerének érzését. A két nő közötti különbségek nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is sokkolóak voltak számomra.

Miután egy idő után elkezdtem jobban odafigyelni az érzékelésemre, egyre inkább világossá vált, hogy bár a külső világ minden apró részlete megerősítette a hivatalos verziót, az én belső valóságom és a külső valóság között óriási szakadék volt. Az én identitásom folyamatosan egyre inkább képlékennyé vált, és a két valóság között való navigálás lassan megszokottá vált. A legnagyobb megnyugvás számomra az volt, hogy minden nap egyre jobban éreztem magam: a testem visszanyerte a koordinációt és a fittségét. A napfényben bőröm újra barna lett, a hajam újra megnőtt, a műtéti hegek halványodtak. A sport és a napi rutin segítettek abban, hogy egyre inkább visszanyerjem önállóságomat.

A legfontosabb azonban, hogy minden nap újra és újra rá kellett jönnöm: mi az, ami valóban én vagyok, és mi az, amit a mások meséltek el nekem.

Miért keresem Seri-t? A titkok és az elmélet határai Londonban

Mikor biztos voltam benne, hogy senki sem találhat rám, egy elhagyatott kocsmában, Hetta szigetén vettem néhány menetrendet és térképet, és elkezdtem tervezni a visszautamat Londonba. De az útvonalak és a térképek nem tudták elűzni a gondolatot, amely már hónapok óta gyötört: a befejezetlen kéziratomat, a Graciával való befejezetlen jelenetet.

Gracia halálának határvonalán táncoló döntései mindent elárasztottak, semmilyen más gondolat nem fért már bele az életembe. Az öngyilkossági kísérlete túl nagy volt ahhoz, hogy elnyeljen, és teljesen elhomályosította azt a hírt, miszerint nem halt meg. A kérdés, hogy valóban akarta-e meghalni, másodlagos volt a gesztusához képest. Azt akarta, hogy megdöbbenjek, hogy kiszakadjak a magam világából. Egy pillanatra minden figyelmemet rabul ejtette egy elképzelt kép róla: ott feküdne a kórházi ágyon, fél-öntudatlan állapotban, csövekkel és palackokkal körülvéve, és az ősz haját sem mosták meg. Valahogy szerettem volna ott lenni mellette.

Ekkor tértem vissza Londonba. Ahelyett, hogy a keserűséggel szembenéztem volna, végre a külvilágra összpontosítottam, és szomorúan Graciára gondoltam. Az az elhagyatott kereszteződés, ahol a Baker Street találkozik a Marylebone Road-dal, örökre összefonódott vele. Az eső egyre erősebb lett, a város szélén haladó forgalom párafelhőt küldött felém, és a szél erőteljesen fújt. A hideg Castleton-i szélre emlékeztem, a teherautók zúgására.

Éhes voltam már jó ideje, és az alacsony vércukor enyhe eufóriáját éreztem. Olyan érzés volt, mintha visszatértem volna abba az időszakba, amikor az előző év nyári hónapjaiban két-három napig is étkezés nélkül dolgoztam. Az írás közbeni állandó koncentráció állapotában mindig a legjobban tudtam elképzelni a dolgokat, az igazságot tisztábban érzékelni. Azóta is képes voltam "szigeteket" alkotni a szavak között. De Jethra és a szigetek mind elvesztek a London nyirkos borzalmaival szemben, ahogyan én is elvesztem saját magam előtt. Most először szabadultam meg tőlem, és csak Graciát sajnáltam.

Ezen a pillanaton, mikor már nem vártam tőle semmit, feltűnt Seri. A Marylebone Road túloldalán, a gyalogos aluljáróból jött fel a lépcsőkön. Láttam a világos haját, egyenes hátát, a jól ismert, ingadozó járását. De hogyan léphetett be az aluljáróba anélkül, hogy észrevettem volna? Ott álltam a másik bejáratnál, és nem jött el mellettem. Csodálkozva figyeltem, ahogy gyors léptekkel bejön az Underground állomás jegypénztárához.

Futottam lefelé a lépcsőkön, csúszkálva a vizes lépcsőfokokon, majd átvágtam a másik oldalra. Amikor elértem a pénztártermet, ő már átjutott a jegyellenőrzőn, és a lépcső tetején állt, ahonnan a Metropolitan Line felé vezetett a lépcső. Utána akartam menni, de az ellenőr megkért, hogy mutassam meg a jegyemet. Dühösen visszamentem a jegypénztárhoz, és vettem egy jegyet bárhová.

Az egyik vágányon egy vonat állt, az információs tábla szerint Amersham felé indult. Gyorsan végigmentem a kanyargó peronon, és végignéztem az ablakokon, de nem láttam őt, bár az egész vonatot bejártam. Mi történhetett? Elérhette egy másik vonatot? A késő este volt, és csak tízpercenként indultak a vonatok. Visszafutottam, mikor a kalauz kiáltott, hogy hamarosan záródnak az ajtók.

Ekkor láttam őt: ott ült egy vonatablaknál a hátsó kocsiban. Az arcát láttam, lefelé fordulva, mintha olvasna. Az ajtók záródása előtt, mikor az ajtók fémes hangon csukódtak, beugrottam az első kocsiba. A késlekedő utasok rápillantottak, majd ismét elfordultak.

A vonat elindult, a nedves síneken kék-fehér szikrák pattogtak, ahogy átvitt minket a város peremén és a hosszú alagútba. Én a hátsó kocsiba mentem, hogy a legközelebbi ajtónál legyek, amikor megállunk a következő állomáson. Már-már ott voltam, mikor megint láttam őt, de akkor sem volt ott.

Ami pedig igazán elgondolkodtatott, az nem az volt, hogy Seri elkerült, hanem hogy miért követtem őt. Mi volt az, ami olyan vonzóvá tette számomra ezt a keresést, hogy szinte mindent alárendeltem neki? Az a furcsa érzés, hogy képesek vagyunk keresni valakit a végtelenségig, és bármennyire is próbáljuk elérni, mindig elkerül minket, mintha valami ködös varázslatot keresnénk, ami végül mindig a látóhatáron túlra kerül. Az önállóság, amit megtalálunk egy másik személy keresésében, és az örökös kérdés, hogy vajon mi az, amit valójában keresünk.

Az ilyen pillanatokban mindannyian a saját elméleteink rabjai vagyunk. Olyan titkokkal bírunk, amelyek csak akkor tűnnek igaznak, amikor saját tapasztalatainkba ütköznek. Seri utáni keresésem is csak egy volt ezen titkok közül. Ami igazán fontos, hogy az önállóságunk és az elméleteink milyen módon hatnak ránk, miként válnak mindennapi kereséseink hajtóerejévé, és hogyan határozzák meg az életünket.